Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Bűnvádi eljárási jogunkról

8 REMÉNYI-SCHNELLER LAJOS pénzintézetek nem voltak törvényes korlátozásoknak alávetve s a visszafizetéseknek erre a különbözeti összegre való elszámolása nem ütközött a záloglevelek fedezetére vonatkozó törvényes rendelkezésekbe sem, hiszen a forgalomban lévő záloglevelek névértékének megfelelő összegű jelzálogi fedezet még mindig érintetlenül marad. Emellett a belföldi piacon is voltak forgalomban záloglevelek, amelyeknek visszafizetésre felhasználása a forgalomban maradó záloglevelek fedezetét szintén nem érintette. E visszafizetési lehetőségek felhasználásával hosszabb időn át sikerült is a gazdaságilag indokolt esetekben a záloglevelek fedezetéül szolgáló kölcsönök visszafizetését nagy általánosságban biztosítani. Az idő múlásával azonban ezek a visszafizetési lehetőségek mindinkább összezsugorodtak. Ugyanakkor viszont a gazdasági helyzet javulásával egyre erősebben jelentkezett az adósok oldalán a visszafizetési törekvés. Uj tényezőként jelentkezett az a körülmény, hogy a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól szóló 1942 :XV. tc. végrehajtása során a volt zsidó birtokokról az összes terheket hivatalból törölték. Ezek az ingatlanok tehát kiestek a záloglevelek fedezetéül lekötött jelzálogok közül s helyükbe az államtól járó térítési összegek lépnek, amelyek azonban az 1876:XXXVI. tc. rendelkezései szempontjából a forgalomban lévő záloglevelek fedezetéül nem szolgálhatnak. Ekkor már gyakorlatilag is olyan helyzet alakult ki, amely a zálogleveles kölcsönök visszafizetését teljesen megakasztotta. Történt pedig ez olyan időpontban, amikor a közönség kezében felszaporodott vásárlóerő helyes irányba terelése különösképen indokolttá tette volna a pénzfeleslegeknek az adósság visszafizetése révén a pénz rendes forgalmába visszatérését. A kormány ezért elérkezettnek látta az időt arra, hogy a maga részéről is beavatkozzék a kérdésbe s kereste azt a megoldást, amely a záloglevelekre vonatkozó törvényes rendelkezések érintése nélkül az adott helyzetben a legkielégítőbb. A kibocsátó pénzintézetek adatszolgáltatásai alapján megállapítást nyert, hogy a kölcsönállománynak érmeparitáson számított mintegy 320 millió pengőt jelentő összegével szemben a forgalomban lévő zálogleveleknek ugyancsak érmeparitáson számított névértéke mindössze 240 millió pengőre tehető. A különbözetként jelentkező 80 millió pengő körüli összeg (Spitze) tekintetében tehát intézményesen biztosítottnak látszott a visszafizetések elfogadása. Ilyen előzmények után bocsátotta ki a kormány 6200/1942. M. E. számú rendeletét, amely a 6900/1931. M. E. számú rendeletnek a soronkívüli visszafizetésekre vonatkozó tilalmát feloldva — a hitelező hozzájárulásától függően — lehetővé tette a zálogleveles kölcsönök visszafizetését. A rendelet kibocsátásával egyidejűleg pedig megállapodás jött létre a pénzintézetekkel, amelynek értelmében minden egyes kibocsátó pénzintézet a nála megállapított refinancirozatlan rész (Spitze) kimerüléséig, legkésőbben azonban az 1943. évi június hó 30-áig a megállapodásban megszabott kedvezményes elszámolási árfolyamokon köteles visszafizetéseket elfogadni.