Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Házasság megkötése közeli halállal fenyegető betegség esetében, különös tekintettel az 1941: VI. tc. 1. par.-ában foglalt házassági akadályokra

(50 MAGYAR FOLYÓIRATOK SZEMLÉJE jogra vonatkozó végső állásfoglalás csak része a világra és az életre vonatkozó végső állásfoglalásunknak és ezzel a felismeréssel párhuzamosan lép előtérbe a jog metafizikája, a természetjog. Az ezzel a fejlődéssel párhuzamos társadalmi mozgalmakat azonban végsőleg még mindig az előző kor materializmusa és tiszta tárgyisága irányítja. Éppen ezért időszerű ma a jogeszme kérdéseinek a napirendre tűzése. Lényegig ható a cikknek az a megállapítása, hogy a jogeszme forradalma és az új közösségi jogtípus kialakítása nem a „hatalom átvételé"-n múlik, hanem a jogot éltető közösségi erények regenerálásán. Ezek az erények egyrészt az egyének és a népek örök jogainak tisztelete, a jogeszmében való hit, az igazságért való lelkesedés és az igazságtalanságon való felháborodás, melyek a jog igazi életerőit alkotják, másrészt a jogalkotás és jogalkalmazás tradicionális, kifinomult művészete. Éppen ezért az új közösségi jogtípus, mint minden jogtípus, éppen úgy jelent új elveket, új szellemet, mint új technikát és új pozitivizmust. (A cikkíró ezt a találó felismerést nem alkalmazza teljes következetességgel a szabadelvűségre, mely ennek megfelelően szintén nem jelenti a pozitivizmus merő uralmát, hanem megvan a maga „természetjogi" alapvetése is.) A szerző befejezésül, mint a szintétikus szemlélet híve, Hegelhez csatlakozva hirdeti, hogy az igazság az egészben, vagyis a természetjogi és pozitivista szemlélet szintézisében rejlik. A Budapesti Szemle 1943. november-decemberi számaiban Lukács György ír „A nemzetiségi kérdés Magyarországon" címmel. Végigvezet az ősmagyarok, Szent István, a középkori keresztény királyság és a rendi korszak szabadelvű és türelmes magyar tradícióján, majd bemutatja, hogyan keletkezett II. József németesítő törekvéseinek visszahatásaképpen az egynyelvű magyar nemzetállam célkitűzése és a magyarosítást hangoztató közhangulat, amelyből a magyarságnak oly csekély haszna és oly nagy kára lett, s amelyet már Széchenyi is joggal kárhoztatott. Ismerteti az 1868. évi nemzetiségi törvényt, amelyben a nyelvkérdésnek Széchenyi, Deák és Eötvös szellemében való gyökeresen magyar felfogása mutatkozik meg, mely azonban meddőségre volt kárhoztatva, mert egyrészt a nem magyar nemzetiségek már nem kisebbségi védelmet, hanem kikerekített államterületeken való kizárólagos uralmat követeltek, másrészt a törvény nem felelt meg az egynyelvű nemzetállam gondolatához még ragaszkodó magyar közvélemény akkori érzelmeinek sem. Ismerteti a szerző a világháborút megelőző ellenséges propagandát, amely közigazgatási ügyetlenségekből és tűszúrásokból a barbár elnyomás hírét növelte nagyra. Vázolja végül a trianoni békeszerződés példátlan kíméletlenségét, a Nemzetek Szövetsége kisebbségvédelmi rendszerének csődjét és az utódállamok elnyomó politikáját s hangsúlyozza, hogy a mult tanulságait le kell vonni a jövőre nézve, annál is inkább, mert a jövő a racionális nagy állami egységek felé halad s ilyen Szent István birodalma is. Ennek az érdekében tehát a nemzetiségi kérdésben vissza kell térnünk Szent István, Széchenyi István és Deák Ferenc útjára. Az „Ungarn" 1943. decemberi számában Horváth Jenő ír „Die ungarische Rechtsakademie" címen a magyar jogakadémiák múltjáról és különleges fejlődéséről. Ezévi márciusi számunkban már ismertettük a szerzőnek a Társadalomtudományban megjelent hasonló tárgyú cikkét, amelyben rámutat arra, hogy a magyar jogakadémia egy különleges magyar gyökerű megnyilvánulási formája az államcélú (állami ügyek vitelére és állami szolgálatra képesítő) nevelési célkitűzésnek, amelynek más fejlődési menetben a bécsi Theresianum, a budapesti Ferenc József intézet, stb. a megnyilvánulási formái. Mostani cikkében bevezetőül utal arra, hogy a nagy európai egyetemek közül pl. a párizsi, az oxfordi, a pádovai stb. eredetileg szintén hsaonló nevelési célkitűzésből születtek meg. Rámutat arra, hogy a jogakadémiák rendszerének a kiterjesztője s a királyi jogakadémiák tulajdonképpeni alapítója, Ürményi József, valamint a XVIII. század végének és a XIX. század elejének számos jeles magyar közéleti férfia, a jogaka-