Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 18. szám - Ügyészi hozzászólás az igazságügyi kényszerstatisztikához

KÖNYVISMERTETÉSEK 51 mének biztosítására, másfelől azonban — mintegy a mérleg túlsó serpenyőjébe vetett ellensúly gyanánt — ez késztette a nemzetiségi nyelvhasználat, az iskolaügy stb. terén oly széleskörű engedményekre is, amelyeknek megfelelő rendelkezéseket csak 50 esztendő múlva, a kisebbségi szerződésekben fogunk találni. A nemzetiségi egyenjogúságnak ez a korát megelőző, méltányos szabályozása azonban mégsem jelentett megoldást. A gyakorlatban ugyanis nemzetiségi törvényünknek kettős irányban kellett volna a remélt eredményt felmutatni. Meg kellett volna védenie egyrészt az állam egységét, másrészt ki kellett volna elégítenie a nemzetiségeket. A javaslat tárgyalását megelőző vita, majd pedig maga az országgyűlési tárgyalás olyan mélyreható ellentéteket mutatott azonban a különböző felfogások között, hogy ezek után a magyarságot nem is kecsegtethette az a remény, hogy a probléma a törvénynyel olyan megoldást nyer, amelynek eredménye a magyarság és a nemzeti ségek közötti harmónia visszaállítása lesz. Nemzetiségi törvényünkkel kapcsolatban a csalódást nem is ez okozta, hanem inkább annak a belátása, hogy a törvény szellemének megfelelően az oszthatatlan politikai nemzet elvének érvényesítésével az ország belső egységének kialakítása és ezzel együtt a centrifugális irányzatokkal szemben való megvédése sem sikerült. De még az sem, hogy a gyakorlatban a nemzetiségi probléma kezelésénél az egységes szemlélet kialakult volna. A bomlás megelőzésére — amint erre Mikó Imre is rámutat, — két út kínálkozott. Az egyik szerint a nemzetiségeket újabb és újabb egyezményekkei kellelt volna az állam kebelében megtartani, míg a másik irányzat hívei annak a nézetüknek megvalósítását kívánták, mely szerint az ország szétesése csak úgy akadályozható meg, ha a kormányzat a magyarság hegemóniáját mindenkor éberen, erős kézzel tudja biztosítani. Az első világháborút megelőző évtizedek magyar politikája azt mutatta, hogy mindkét irányzatnak voltak hívei. Egységes és főképen következetes mód ezeknek az é\ tizedeknek nemzetiségi politikájában nem alakult ki, aminek következménye az ingadozás, a módszerekben követett állandó hullámzás és a nemzetiségek kezelésében sokszor még lokális következetlenség is lett. A népszerűbb, mert tetszetősebb irányzat mégis az erős nemzeti állam kiépítése felé mutatott, gyakran soviniszta túlzásokba csapott és a nemzetiségi ellenállást retorziókkal igyekezett letörni. Ennek az iránynak legmarkánsabb kép viselője báró Bánffy Dezső volt, aki az intranzigens nemzetiségi politika érdekében még az ú. n. ,,szent meggondolatlanságokat" is hajlandó volt elnézni. Hasonló nacionális hév vezérelte Grünwald Béla tevékenységét, irodalmi és politikai munkásságát is. Ennek az irányzatnak alapvető tévedése abban rejlett, hogy a magyarosodás alapjául és legfőbb ismérvéül a nyelvi asszimilálódást tekintette, holott azóta már bebizonyosodott, hogy nem a ii\ elv asszimilál, hanem az életforma. A trianoni korszakot a magyarországi nemzetiségi politika szempontjából az előző időktől eltérő szemlélet jellemezte. A vezérlő eszme 1918-ig az egységes, oszthatatlan nemzet fenntartása volt, a nemzetiségek felett álló politikai nemzet kialakítása. Ennek a politikai nemzetfogalomnak gyökerei a történelembe nyúlnak vissza, meri a gondolat egyenes folytatása a populus