Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Házasság megkötése közeli halállal fenyegető betegség esetében, különös tekintettel az 1941: VI. tc. 1. par.-ában foglalt házassági akadályokra

52 KÖNYVISMERTETÉS az annyira fontos személyi értékeket elsorvasztották volna. Kétségtelen azonban, hogy mindenkor idegenkedtünk attól, a nem éppen legszerencsésebben „szociális"-nak nevezett eszmétől, amely nemcsak nyelvi rokonságot tartott a szocializmussal, hanem egyenesen szálláscsinálója volt minden társadalmi felforgatásnak. A nemzeti és közösségi gondolattal beoltott, nemesített szociális eszmétől és annak jogrendi valósításától sohasem idegenkedtünk, ahogy ezt a kifejezetten szociális törvények, illetve rendeletek hosszú sora, de a jogfejlődés általános iránya is ékesen bizonyítja. Ezek szerint a magyar törvényhozás mindenkor tudatában volt egyfelől annak, hogy a szociális jogalkotás az alkotmányos úton végbemenő társadalomszervezés egyik leghatékonyabb eszköze, másfelől pedig, hogy a társadalom jogi erőkkel történt alakíthatóságának megvan a maga természetes határa. Ha a jogfejlesztés nem felel meg a kor kívánalmainak, az élet túlteszi magát rajta, elhajlik tőle. Ha ellenben a törvényhozás nem mérlegeli kellőkép a gyakorlati lehetőségeket, úgy a jog hajlik el az élettől. A jog és az élet teljes egybevágása: a „konkretes Ordnungsdenken" az ú. n. egzisztenciális szemlélet eszméje s a valóságban azt jelenti, hogy a társadalmi kérdések jogi megoldásánál a lehető legkisebbre kell szorítani az elhajlás szögét, amelyet teljesen összecsukni soha nem lehet s amely szögnek nagysága rendkívül jellemző az iliető jogrendszerre. Az elhajlás rendkívüli időkben, háború vagy forradalmi átalakulás idején nemcsak nagyobbodik, hanem meg is gyorsul és ez kelti fel azt a kétséget, hogy normatív társadalomszervezés egyáltalában lehetséges-e, holott az élet ilyenkor csupán más célokat és törvényszerűségeket követ és sok, egyébként értékes más szempont ezeknek rendelődik alá. A fentiekből világos, hogy mi indította a kormányzatot arra, hogy a jelzett értelmű „szociális" jogszabályokat 14 fejezetben (szolgálati és munkaviszony; alkalmazottak kötelező biztosítása; munkavállaló és kistermelő jog- és érdekvédelme, munkaviszályok kiegyenlítése; munkaközvetítés, munkaalkalomszerzés, munkásházépítés és hitel; földbirtokpolitika; az Országos Nép- és Családvédelmi Alappal kapcsolatos rendelkezések; család- és gyermekvédelem; hadigondozás; ellátatlanok és szegények gondozása, elítéltek utógondozása; közegészségügy; közellátás; népoktatás, népnevelés, testnevelés, erkölcsvédelem; gazdaságilag gyengébb felek és válságba jutottak jogvédelme; adó- és illetékkedvezmények) összefoglalva a törvényhozásnak bemutassa, annak egyidejű elvi kijelentésével, hogy a jogalkotás ez irányát továbbfejleszteni szándéka. Ez a munka — úgymond a Bevezetés — arról kíván újabb bizonyságot tenni, hogy a magyar nemzet nem alábbvaló más nemzeteknél a szociális jogalkotás terén sem. A szociális jogalkotás vázlatos áttekintése mellett ez a bemutató egyúttal röviden tájékoztat a magyar szociális jog általános elveiről és egyes olyan jogtörténeti emlékekről is, amelyekből megállapítható, hogy a magyar jog szociális iránya nem új keletű, hanem ősrégi nemzeti hagyományokon alapszik. A szószerinti tartalmak helyett csupán rövid áttekintést nyújtva, ez a kivonatos ismertetés is előmozdíthatja a szociális jog tökéletesebb alkalmazását, a magyar nemzet megbecsülését és a társadalmi békét. A kormányzat előtt tehát az összeállításnál nem az „egységes szerkezet" jogtechnikai előnyei lebegtek. A szociális jogszabályok tekintetében mielőtt egységes szerkezetek jöhetnének létre, először ki kellett jelölni a magyar szociális jog területén belül azokat