Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 11. szám - Vita a Szentkoronáról. Tóth Zoltán: A Hartvik legenda kritikájához (A Szt. Korona eredetkérdése), Budapest 1942. 131 l.; Deér József: A magyar királyság megalakulása, Budapest 1942. 90 l.; Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül (A Szent Korona e

KÖNYVISMERTETÉSEK 373 lengyel fejedelem hűbérurától kapott koronát, még nem következik, hogy Szent István is a császártól kapott volna. Hogy a magyar koronázás párhuzamba állítható-e e gneseni eseményekkel, az természetesen azon is múlik, hogy valóban küldött-e III. Ottó szent lándzsát Szent Istvánnak, illetőleg Gézának. Ezt azonban kizárólag Adémar de Chabannes szövegkritikája alapján kell megállapítani. Erre alulírott nem hivatott. Sántít azonban Tóth Zoltánnak az az érvelése, hogy Adémar előadását más források is támogatnák. Magyar királyi lándzsáról, mint „insigne regis"-ről ugyanis csak két esetben történik említés. Az egyik az 1044-i ménfői csatáról szóló beszámoló, illetve VII. Gergely pápa ezzel kapcsolatos levele, mely szerint III. Henrik császár Aba Sámuel lándzsáját megszerezte és Rómába küldötte. A másik, Péter király hűbéri nyilatkozata, melynek jeleképen aranyos lándzsát adott át 1015-ben a császárnak, és az hűbérbeadás jeleképen a lándzsát neki visszaadta. A két alkalommal két különböző lándzsát kellett használjanak, mert amit III. Henrik Rómába küldött, az nem lehetett egy évvel később Péter kezében. (Az ugyanis, amit Polner gondol (i. m. 25—26 L), hogy a császár Péter hűbéri nyilatkozata után küldte volna a kardot és lándzsát Rómába, aligha elképzelhető. Ellenkezik ugyanis a hűbéri gondolkozásmóddal, hogy a hűbérxir azt a jelvényt, amit ő hűbéresének a hűbérbirtok szimbólumaként visszaadott, mégis elvegye hűbéresétől, és a pápához küldje). Ha pedig vagy Aba Sámuel, vagy Péter lándzsája nem Szent Istvántól származott, mégis királyi jelvénynek nevezték, világos, hogy e királyok fontos királyi jelvényének tekinthettek a német források olyan lándzsát is, amely nem Szent Istváné volt. A két alkalommal említett királyi lándzsa tehát épp úgy lehetett egyszerű díszfegyver is, mint a Szent István által kapott lándzsa. Ezek említése tehát még nem erősíti meg Adémar előadását. Polner könyve pedig kirántja a talajt mindkét félnek a mai Szentkorona felső részének alakjára alapított érvei alól. Polner ugyanis nem foglalkozik azzal a kérdéssel, kitől kapta Szent István a koronáját, azonban azt állítja, hogy a Szent István által kapott korona nem azonos a mai Szentkorona felső részével. Szent István koronáját III. Henrik császár Aba Sámuel leveretése, után a pápához küldte és az ott maradt; királyainkat I. Gézától kezdve mai koronánk alsó részével, az úgynevezett Dukasz Mihály-féle koronával koronázták. A korona jelenlegi felső része eredetileg Szent István fejereklyetartójának fedele lehetett, onnan vették le 1440-ben, hogy I. Ulászlót megkoronázzák, és a kettőt Mátyás király forraszttatta össze. Állítását részletesen, minden lehetőségre kiterjedő figyelemmel, és nemcsak a magyar Szentkorona, de a középkori koronázások egész irodalmának tekintetbevételével indokolja. Álláspontja szerint az a korona, amelyet III. Henrik császár a ménfői csata után, mint Aba Sámuel koronáját a pápához küldött, azonos azzal, amit Szent István kapott. Tagadja, hogy az valami — házi vagy harci korona lett volna. Az elküldés alkalmasint annak szimbóluma volt, hogy Péter imm;ír a császár hűbérese, a pápának nincs többé joghatósága felette. Arról pedig nincs adat, hogy ezt a koronát a pápa valaha is visszaküldte volna. Ez az eddigi irodalom részéről is merő feltevés volt. Ennek az érvelésnek vannak gyenge oldalai. Nem dönthető el például.