Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 11. szám - Vita a Szentkoronáról. Tóth Zoltán: A Hartvik legenda kritikájához (A Szt. Korona eredetkérdése), Budapest 1942. 131 l.; Deér József: A magyar királyság megalakulása, Budapest 1942. 90 l.; Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül (A Szent Korona e

372 KÖNYVISMERTETÉSEK nál nyilvánvalóan a hűbérúrnak, III. Henrik császárnak akarata volt irány adó, ő pedig a német jogszokást követte, tekintet nélkül arra, hogy ez a magyar joggal egyezik-e vagy sem. Kétségbevonja VII. Gergely 1077-i levelében Aba Sámuel koronájának és lándzsájának Rómába küldéséről foglalt tudósítás hiteltérdemlőségét is. Szerinte VII. Gergely pápa politikai céljai érdekében nem egyszer a valóságnak meg nem felelően hivatkozott történeti előzményekre. Ez az érvelés azonban aligha helytálló. A levél ugyanis alig 30 évvel korábban történt eseményről beszél, amely eseménynek még számos szemtanuja lehetett életben, és a pápa aligha tehette ki magát annak, hogy fontos igényének bizonyítékaként tett előadását egyszerű koholmánynak minősítsék. Hogy a megtörtént tényhez a valóságon túlmenő ér.telmet (szimbolikus jelentőséget) fűzött, lehetséges. így történt a Deér által említett angol esetben is, így hivatkozott Magyarország hűbérbeadására is. Valóban megtörtént eseményre hivatkozott, de annak más jelentőséget tulajdonított, mint eredetileg volt. Helyesen utal arra Deér, hogy III. Henrik semmiesetre sem hűbéri felajánlásként küldötte Rómába Aba koronáját és lándzsáját. Hogy azonban a korona és lándzsa Rómába küldését VII. Gergely pápa egyszerűen koholta volna, az legalábbis nem valószÍDŰ. Uj érvként hozza fel Deér, hogy III. Ottó császár nem is volt abban a tényleges hatalmi helyzetben, hogy uralmát Magyarországra ráerőszakolhatta volna, de ezt valószínűleg nem is akarta. Talán anyjának, a bizánci császárleánynak bizánci gondolkozásmódját követve császári felsőbbségének az egész világon való elismerését követelte, de ezt már az is megvalósította, hogy a pogány magyarság beleilleszkedett a nyugati kereszténység rendjébe. Ezzel már a császár elsőbbségét elismerte, és minthogy Szent István nem volt a császártól függő viszonyban, a császár a pápától küldött koronával való királyavatást elismerte. A vita még nincs megnyugtatóan lezárva. Kétségtelen azonban, hogy Hartvik legendájának elbeszélése, melyre történettudományunk a korona eredetének kérdésében eddig támaszkodott, nem hiteles, a korona eredetét tehát más, rendkívül szűkszavú, és sokféle magyarázatra lehetőséget adó források alapján kell megállapítani. Kétségtelen az is, hogy III. Ottó erőtel jes német birodalmi politikát folytatott és súlyos szava lehetett szomszédjának, Magyarországnak a pápához való viszonyában is. A kérdés kulcsa az, hogy a magyar királyság megalapítása párhuzamba állítható-e a gneseni lengyel eseményekkel. És ebben szerény véleményem szerint — Tóth Zoltán érvelése némileg sántít. Lehetséges ugyanis, hogy a gneseni korona- és lándzsaajándékozás valóban királlyáavatást jelentett, és a lengyel uralkodót III. Ottó valóban ki akarta emelni hűbéres helyzetéből, s abba csupán a későbbi császárok erőszakos fellépése folytán süllyedt vissza. Az azonban kétségtelen tény, hogy az 1000. évi gneseni események előtt a lengyel fejedelem a császár adófizető hűbérese volt. A hűbéri kötelékből eredő legfontosabb kötelezettség pedig a hűség. Ez ellen vétkezett volna a lengyel fejedelem, ha hűbérurának engedélye nélkül koronáért máshoz fordult volna. Ezért is találta a német közvélemény olyan felháborítónak, hogy 1024-ben Roleslav önhatalmúlag is királlyá koronáztatta magát. A magyar uralkodó azonban nem volt hűbéres. Abból tehát, hogy a