Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 11. szám - Vita a Szentkoronáról. Tóth Zoltán: A Hartvik legenda kritikájához (A Szt. Korona eredetkérdése), Budapest 1942. 131 l.; Deér József: A magyar királyság megalakulása, Budapest 1942. 90 l.; Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül (A Szent Korona e

KÖNYVISMERTETÉSEK 371 teni a lengyel uralkodót. Épp az bizonyítja a császár királyavató jogállását, hogy Boleszló a császár akarata ellenére nem kaphatott koronát a pápától. Tarthatatlannak minősíti Deérnek Adémar előadása feletti kritikáját is. Lehetségesnek tartja, hogy a XI. századi átirat csak kivonat, míg a XII század végéről származó átirat pontosabban őrizte meg az eredeti szöveget. Azt pedig éppen lehetetlennek tartja, hogy Adémar késői, más felfogásban élő szövegmásolója saját ötletéből úgy hamisítsa meg a történetet, hogy a lengyel eseményeket Magyarországra helyezi át. Nem fogadja el Deérnek III. Ottó címeivel kapcsolatos fejtegetéseit sem. A pápai benedictio pedig csak a császárkoronázáshoz, vagy a legitimiást nélkülöző fejedelem uralkodói állásának elismeréséhez (pl. Pipin) volt szükséges. Végül Szent István koronájának zárt (sisak) jellege éppen német küldőre mutat, hisz Rómában az antik császárok circulus-ának hagyománya élt, ezzel szemben a germánok használták uralkodói szimbólumnak a sisakot. A német római császári korona is a magyarhoz hasonlóan zárt korona volt eredetileg, csak később levették róla a keresztpántokat, ezek helyébe illesztve a jelenlegi egyetlen, hátraívelő pántot. Deér József 1944. márciusában a Századokban megjelent cikkében a maga szemszögéből összefoglalta az eddigi vitát és válaszolt Tóth Zoltánnak. Rámutatott, hogy Schrammnak III. Ottó császár servus apostolorum címére alapított elméletét a német tudományos kritika is elvetette, csupán a nemzetiszocializmus uralomrajutásával meginduló új történeti gondolkozással egyidejűleg kezdte Brackmann és követői a Schranim által kidolgozott történelemszemléletet alapulvenni, de ezt is csupán az adatokkal sokkal kevésbbé igazolható lengyel és magyar viszonyban, nem pedig a pápához való jogviszonyban, amelyre pedig a servus apostolorum cími főképen utal. De még ha ez a cím új világszemléletet jelentett is, a császár ezt csak Szent István koronázása után kezdte használni. Az apostolszolgai méltóság tehát, ha igényt is tartott erre a császár, nem lehet bizonyítéka annak, hogy Szent István koronáját a császártól kapta voma. Deér fenntartja e cikkében Adémar de Chabannes lándzsaküldési tudósítására vonatkozó kritikáját. Lehetségesnek tartja, hogy Adémar tudósítása Szent Adalbert elveszett élettörténetén alapul, de ebben az élettörténetben Szent Istvánnak vagy Gézának küldött lándzsáról aligha lehet szó, hisz ebben Szent Adalbertnek semmiféle szerepe nem lehetett. A gneseni „királyavatás" is csak azért kerülhetett ebbe bele, mert ez alkalommal ajándékozta a lengyel uralkodó Adalbert ereklyéit a császárnak. Adémar késői szövegmásolatába éppen a másoló tájékozatlansága folytán, a lengyel eseményeknek Magyarországra áthelyezésével kerülhetett a lándzsaküldés bele. Hisz, mint előbbi tanulmányában részletesen is kimutatta, ez a szövegváltozat hemzseg a tévedésektől és ferdítésektől. Utal arra, hogy a magyar történeti források, Szent István legendái épp úgy, mint az I. Endre és Béla közötti várkonyi jelenetet elbeszélő krónikák mélységesen hallgatnak a lándzsáról mint királyi felségjelvényről, egyedül a koronát említvén a királyi hatalom szimbólumaként. Igaz ugyan, hogy Péter a hűbérbeadás szimbólumaként lándzsát használt, de ennél az aktus-