Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)
1944 / 11. szám - Vita a Szentkoronáról. Tóth Zoltán: A Hartvik legenda kritikájához (A Szt. Korona eredetkérdése), Budapest 1942. 131 l.; Deér József: A magyar királyság megalakulása, Budapest 1942. 90 l.; Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül (A Szent Korona e
370 KÖNYVISMERTETÉSEK ívelt, úgynevezett zárt koronát) tesznek a felkent fejére, és ilyen a mi koronánk felső része is, valószínű, hogy a korona az Egbert ordoval együtt a császár akaratából került hozzánk. Deér József műve tulajdonképen a német történettudomány új érvelésére kíván felelni, ezért eredetileg német nyelven jelent meg, de a magyar kiadásban Tóth Zoltán érveire is válaszol. Hartvik legendáját maga sem minősíti megbízható forrásnak, de a koronának a pápától való származását más adatok alapján is megállapíthatónak tartja. Mindenekelőtt elveti a gneseni lengyel események és a magyar királykoronázás párhuzamba állításának lehetőségét. A lengyel uralkodó a gneseni események előtt és után is német hűbéres volt, és a korona és lándzsaaján dékozással nem vált királlyá. (Ez a német állásponttal egyezik.) Arról sem tudunk, hogy Gnesenben felkenés történt volna, pedig ez a koronázás eredeti fő alkateleme, Szent Istvánt pedig a nagyobb legenda szerint felkenték. Kétségtelen az is, hogy III. Ottó Magyarországon nem is járt, míg Gnesenben személyesen cselekedett. Arról, hogy Szent István, illetve Géza a császártól lándzsát kapott volna, egyedül Adémar de Chabannes tudósít, de ezt az adatot munkájának XI. századi másolata nem, hanem csupán a XII. századi átirata tartalmazza. Minthogy pedig ennek az átiratnak más — bizonyítható — tárgyi tévedései is vannak, tudósítása alapján a lándzsaajándékozást Deér nem tekinti bizonyított ténynek. Valószínűbb, hogy Adémar csak a lengyel eseményeket helyezi át magyar földre. Magyarországon a lándzsa nem is volt felségjelvény. Az Aba Sámueltől elvett és Rómába küldött lándzsa, valamint a Péter által a hűbérbeadásnál használt lándzsa egyszerű díszfegyver lehetett. Részletesen foglalkozik a III. Ottó által használt címekkel is, amelyek szerinte nem valami új világuralmi eszmét fejeznek ki, hanem csupán a császárnak a Róma-eszmével való szembefordulását magyarázzák és védelmezik. Ez pedig a magyar államalapítás szempontjából közömbös. Éppen Thietmar előadása bizonyítja szerinte a koronának a pápától származását, mert a koronázással kapcsolatban említett „benedictio" a kor szóhasználatában a királlyá koronázás előfeltétele, tulajdonképeni uralkodóavató eszköz, amely csak a pápától származhat. Ebben az értelemben használták e kifejezést a szász dinasztiából származó császárok koronázásánál is. Roleszláv lengyel király is — a gneseni események után — „romána auctoritate" próbált koronát szerezni, de ezt az eljárását II. Henrik császár megakadályozta. Végül Szent István koronája (a mai Szentkorona felső része) is azt bizonyítja, hogy viselőjét független uralkodóvá kívánták avatni. Itáliában ugyanis a zárt koronát tekintették uralkodói koronának, ilyennek koronázta a pápa a császárokat is. Aki nem független uralkodóvá koronáztatott, azt egyszerű kerek pánt (circulus) illette meg. Deér okfejtésére Tóth Zoltán maró gúnnyal válaszolt. A lándzsaajándékozás ténye alapján arra hivatkozott, hogy III. Ottó Gnesenben nem patríciussá, hanem királlyá avatta a lengyel fejedelmet, aki ezután már nem egyszerű hűbéres, és II. Henrik idejében épp azért tört ki háború a császár és Lengyelország között, mert az új császár ismét vazallussá kívánta süllyesz-