Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 11. szám - Vita a Szentkoronáról. Tóth Zoltán: A Hartvik legenda kritikájához (A Szt. Korona eredetkérdése), Budapest 1942. 131 l.; Deér József: A magyar királyság megalakulása, Budapest 1942. 90 l.; Tóth Zoltán: Történetkutatásunk mai állása körül (A Szent Korona e

KÖNYVISMERTETÉSEK 369 Álláspontját főleg azzal támasztja alá, hogy történeti kútfőink közül a pápától való koronakérés és küldés történetét egyedül az úgynevezett Hartvik-féle legenda beszéli el. Ez a már régebben is kétségbevont hitelességű forrás pedig irányzatosan egészíti ki a Szent István kisebb és nagyobb legendájában foglalt adatokat. Ezért a késői eredetű Hartvik-féle legenda a korona eredetére nézve forrásként nem fogadható el. Szent István kisebb legendája a koronázásról egy szót sem szól. A nagyobb legenda elbeszéli ugyan, hogy Géza halála után öt évvel, miután elhozták az apostoli áldást tartalmazó levelet, a nép és az ispánok Istvánt királlyá kiáltották ki, szent kenettel felkenték és megkoronázták. Tóth Zoltánnak feltűnik, hogy a legenda a koronát „imperialis exellentiae signum"-nak nevezi, amit utóbb Hartvik .,regalis"-ra igazít. Ez különösen megegyezik az egykorú Thietmar merscburgi püspök ismert előadásával, mely szerint „imperiatoris .... gratia et hortatu .... Waic .... coronam et benedictionem accepit." Ha tehát nem is jelöli meg pontosan a korona eredetét, azt a császár kegyének tulajdonítja. Tóth Zoltán szerint az új — még belső nehézségekkel is küzdő magyar királynak szüksége is volt arra, hogy királyságát hatalmas nyugati szomszédja elismerje. Tudjuk, hogy ez az elismerés tényleg megtörtént, hisz Szent István nemcsak sógorával, II. Henrik császárral, de ennek elődjével, III. Ottóval is háborítatlan békében élt. Ez az elismerés történhetett a koronaküldéssel, és a koronázás valamilyen „elköteleződést" is jelentett a magyar király részéről. A magyar királykoronázás Tóth Zoltán szerint a lengyel királyság megalakulásával párhuzamba állítható. Rendkívül érdekesen állapítja meg egy pápai registagyüjtemény adatai alapján, hogy már I. Miesko lengyel fejedelem felajánlotta országát 990 táján a pápának, de koronát — valószínűleg a császár tiltakozása folytán — nem nyert. 1000-ben azonban III. Ottó császár Gnesenben a gneseni lengyel érsekség területére nézve lemondott saját egyházi jogairól, és Dicsőséges Roleslav fejedelemnek koronát és lándzsát ajándékozva őt „coperator imperii"-vé avatta. Ezt a későbbi lengyel krónikák alapján Tóth Zoltán a lengyel királyság elismerésének minősíti. Igaz ugyan, hogy Thietmár természetes alakulásként napirendre tér Szent István magyar királysága felett, míg a gneseni események felháborodással töltik el, ennek oka Tóth Zoltán szerint az, hogy a lengyel király már Thietmar életében összeütközött a császárral, míg Szent István csak 1030-ban, Thietmár művének elkészülte után. A párhuzamosságot aláhúzza szerinte az is, hogy a lengyel uralkodó szent lándzsát kapott a császártól. Ez e korban a legfontosabb német felségjelvény volt (II. Henrik császár uralomralépése, Péter magyar király hűbéri nyilatkozata stb.) és az újabb magyar történeti irodalom (Hóman) is elismeri, hogy Szent István atyja, Géza is lándzsát kapott a császártól. A lándzsával együtt járt a korona is. Végül a Salamon király 1057-i koronázásnál használt „esto dominus fratrum tuorum" szavakból arra következtet, hogy e koronázásnak, és alkalmasint Szent István koronázásának szertartása is az úgynevezett Egbert ordo szerint ment végbe. A XI. század elejei német császárkoronázásokkal kapcsolatban tett Ígéretekből pedig úgy látja, hogy e koronázások is az Egbert ordo szerint történtek. Minthogy pedig az Egbert ordo szerint sisakot (felül