Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Az államhatalom közlekedési felségjoga

28 MARKOS OLIVÉR magyar szabadságharc szerencsétlen kimenetele folytán csupán papirostörvény maradt és habár a bekövetkező abszolutizmus ideje alatt Széchenyi mélyenjáró közlekedéspolitikai elgondolásainak megvalósítása törést is szenvedett: az alkotmányosság helyreállítása után hozott közlekedési jogszabályainkban — ha nem is ily határozottsággal — mégis felismerhető az állam közlekedési felségjogának érvényesítésére irányuló törekvés. így mindenekelőtt a 4973/1868. K. M. szám alatt kiadott vasútengedélyezési szabályrendelet értelmében új közforgalmú vasútvonalak csak a kormányhatóság engedélyével létesíthetők és ha az engedély megadásával a szóbanforgó vasutat létesítő magánvállalat az engedélyében meghatározott vasútvonal üzembentartására kizárólagos jogot is nyert, ezt a jogot a vasútvállalat a rendelet szelleméből világosan megállapíthatóan csak az államhatalom által átruházott joga alapján gyakorolhatja és a hivatkozott rendelet VIII. §-a szerint „az engedély tartamának letelte után magának a vasútnak, a földnek és területnek és a hozzátartozó építményeknek tulajdona tüstént, kárpótlás nélkül és közvetlenül az államra száll". Az államhatalom javára ekként biztosított háramlási jognak, — melyet egyébként a Helyiérdekű Vasutakról szóló 1880. évi XXXI. és 1888. évi IV. törvénycikkek is kifejezetten fenntartanak — forrása nyilvánvalóan az állam közlekedési felségjoga, amelyet most ismertetett jogszabályaink a vasutakra vonatkozólag ekként gyakorlatilag teljes mértékben elismernek. Ugyanebből az elméleti jogforrásból ered a most hivatkozott helyiérdekű vasúti törvényeknek az a további rendelkezése is, amely a szóbanforgó Helyiérdekű Vasutak engedélyidejének lejárta előtt is az állam részére kifejezett megváltási jogot biztosít. Az előbb hivatkozott 4973/1868. K. M. számú vasútengedélyezési szabályrendeletből, valamint az utóbb hivatkozott helyiérdekű vasúti törvényből kitűnően is az államnak ez a vasúti közlekedési felségjoga a vasúti díjszabások szabályozására és jóváhagyására is kiterjed. A díjszabásokra vonatkozó állami főfelügyeleti jognak első megnyilvánulása egyébként már az 1836. évi XXV. törvénycikkben is jelentkezik, bár ebben a törvényben még a díjszabási főfelügyeleti jognak közlekedéspolitikai jelentőségét a törvényhozó úgy látszik nem ismerte fel teljesen. Az államnak a vasúti díjszabások kérdéseiben is érvényesülő főfelügyeleti jogát, illetve „felségjogát" ma élő jogszabályaink közül az 1938. évi XXVI. és XXVII. törvénycikkben foglalt nemzetközi vasúti fuvarozási egyezmények, valamint az ezeken alapuló Vasúti Üzletszabályzat már teljes mértékben biztosítják. Későbbi törvényeinkben az állam közlekedési főfelügyeleti jogának érvényesülése egyre szélesebb kereteket nyer. így a már előbb említett 1850. évi Nyiltparancsba foglalt postatörvény nyomán az 1936. évi XXXV. törvénycikkben foglalt új postatörvényünk kifejezetten állami jogosítvánnyá teszi a postaüzem fenntartását, az 1888. évi XXXI. tc. 1. §-a pedig a táviró-. távbeszélő- és villamos-jelzőkészülékek berendezését és fenntartását is az állam fenntartott jogai közé sorolja. Ezt a rendelkezést terjeszti ki az 1925. évi IX. törvénycikk 24. §-a „jeleknek, írásnak, híreknek, képeknek és hangoknak villamosság útján fémvezeték nélkül vagy fémvezetékkel" (tehát rádió vagy telefonhírmondó útján) történő továbbítására és vételére is. Hasonlóképen a közhasználatú gépjárművállalatokról szóló 1930. évi XVI. törvénycikk értelmében a közhasználatú gépjárművállalatok engedélyezése, a rendszeres