Magyar jogi szemle, 1944 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1944 / 1. szám - Koronaügyész, legfőbb királyi ügyész a királyi Kúrián

22 FINKEY FERENC Mi idősebbek, akik átéltük a Bp. életbeléptetése idején a joggyakorlatban felmerült rengeteg vitákat és ingadozásokat, nagyon jól emlékezhetünk még arra a valóban nagyjelentőségű és éles vitára, melyet Tarnai János, Tóth Gerő és Fayer László indítottak a koronaügyész jogállása és vádképviseleti feladata felett. Ezek a kiváló büntetőjogászaink, akikhez aztán Edvi Illés Károly és Lukáts Adolf is csatlakoztak, — a német Bp. homályos álláspontjától tévútra vezetve — azt vitatták, hogy a kir. Kúria előtti tárgyaláson már nincs vádképviseletről szó, ott csak jogi vita folyik a semmisségi panasz alapossága vagy alaptalansága felett. A koronaügyész tehát nem mint ügyfél, nem mint vádképviselő van ott jelen és szólalhat fel, hanem mint a kir. Kúria jogi tanácsadója, mint „Correferent ohne Stimmrecht". Ennek nyomán jutottak aztán egyesek arra a jogi csudabogárszerű eredményre, hogy a koronaügyész nem közvádló, sőt nem is ügyész, hanem egy sui generis hivatalnok, egy magas közjogi méltóság viselője, aki a bírói tévedések correctora, sőt Lukáts Adolf szerint „véleményező testülete". Szerencsére a kir. Kúria bölcsesége hamarosan útját vágta ennek a Bp. rendszerével és alapelveivel ellenkező felfogás elterjedésének. Magáévá tette ugyanis az első koronaügyésznek, Hammersberg Jenőnek, valamint e sorok írójának és Heil Fausztinnak azt az álláspontját, hogy a koronaügyész is, mint a kir. ügyészségi alaptörvény világos rendelkezése szerint a kir. ügyészség élén álló legmagasabb fokú kir. ügyész, a közvád képviselője a Kúria előtti szóbeli tárgyalásokon, tehát ugyanazokat a jogokat gyakorolja, mint a kir. főügyész a kir. ítélőtábla előtti fellebbviteli főtárgyalásokon. így visszavonhatja a főügyész semmisségi panaszát. Ez lett aztán a kir. Kúria állandó szilárd gyakorlata négy évtizeden keresztül. Annál sajnálatosabb s engemet valóban fájdalmasan érintett, hogy pár évvel ezelőtt akadtak újból egyes kiváló büntetőjogászaink, akik felelevenítették Fayer László és Tarnai János említett érveit és vitatni kezdték, hogy a koronaügyész nem ügyfél, nem vádképviselő a kir. Kúria előtt. De a kir. Kúria ezúttal is hamarosan leszerelte ezt a téves álláspontot s az 1939. április 21-én hozott 40. sz. Jogegységi Döntvényében újból határozottan az 1900-iki felfogása mellett foglalt állást. Ezúttal ugyan nem a koronaügyész vádképviseleti szerepe körül forgott a vita, hanem arra nézve, hogy átveheti-e a koronaügyész a Kúria előtt a pótmagánvádlóként szereplő sértettől a vádat. Eziránt ugyanis a kir. Kúria tanácsai között is ellentétes határozatok láttak napvilágot, miért is a kir. Kúria, a koronaügyész indítványára, jogegységi döntvénnyel tisztázta a kérdést, és pedig nagyon helyesen oly értelemben, hogy: „a kir. ügyészség akkor is, ha a vád képviseletét megtagadta, vagy a vádat az eljárás folyamán elejtette, vagy az ítélet ellen perorvoslattal nem élt is, a közvád képviseletét a bűnvádi eljárás fellebbviteli szakában is átveheti s a vádképviseletből folyó jogokat gyakorolhatja." (Bjt. XCI. köt. 87.) Ilyen vitáknak és a bírói gyakorlat sajnálatos ingadozásainak meggátlása érdekében is kívánatos lenne a koronaügyész nevének olyan megváltoztatása, mely már a szó világos értelménél fogva elejét venné a félremagyarázhatásnak. Mi legyen azonban egy ilyen megfelelő új elnevezés, ez eléggé nehéz kérdés.