Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 3. szám - Újkantiánizmus és újhegeliánizmus a jogfilozófiában

414 HOZZÁSZÓLÁSOK — MEGJEGYZÉSEK Viharos, nyugtalan időkben az emberek pénzhitelezéseiknél a „kirovó jószág"-ot — Grosschmid kifejezésével élve — valamely „mögöttes számolóival igyekeznek alátámasztani. Ez a jelenség mindig és mindenütt észlelhető. Ricardónak Malthushoz intézett egyik leveléből megállapítható, hogy az angol parlamentben 1822. nyarán a napóleoni háborúkból kifolyólag bekövetkezett óriási valuta-ingadozások hatása alatt felmerült az a terv, hogy ércpénz helyett a búzának 10 évi átlagban kiszámított árát kellene értékmérőül alkalmazni. Napjainkban pedig Bertil Ohlin, a nagy svéd közgazda javasolja kormányának — egyik leggazdagabb, legműveltebb és semleges ország kormányának —, hogy bocsásson ki a létfenntartási index ingadozásainak mérlegelése alapján értékálló kötvényeket. Mit jelent ez? Nem azt, hogy* akármilyen értékrögzítő kikötés valamely sziklaszilárd új valutát fog teremteni. Olyan hajót — mondja Grosschmid —, amelyet semmiféle hullám meg ne hányjon, még nem talált fel senki. De — állapítja meg szellemesen — az óceáni hajó kevésbbé inog a tengeren, mint a földközi tengeri hajó, ez kevésbbé, mint a még kisebb hajó. Miért nem akarjuk tehát megengedni, hogy a felek hitelüzleteiknél egyező akarattal óceáni hajón induljanak útra? Presztízs-szempontból? Erre megfelelt a német Reichsgericht egyik 1935. évi határozata: „Az értékzáradék — mondja — nem jelent egyebet, mint annak biztonságát, aki megtakarított vagyonát, vagy annak részét dologi befektetések helyett kölcsön formájában a közgazdasági élet termelő munkájának engedi át és aki magát ezen, a köz szempontjából nagyon kívánatos ténykedése alkalmával a fizetőeszköz előre nem látható változásaival szemben biztosítani akarja". (Idézve Schneller György 1939-ben „A pénztartozások értékállandósági záradéka" címen megjelent munkájában.) A Reichsgericht a közgazdasági szempontot világosan helyezi előtérbe. Közérdek az aggodalmaskodó embert eltéríteni attól, hogy minden áron ú. n. „Sachwerf'-vásárlásra induljon, vagy hogy pénzét tezaurálja. Azzal, hogy ezeket a törekvéseit kárhoztatjuk, megbélyegezzük vagy megnehezítjük, alig érünk el eredményt. Ugyanaz az ok többé-kevésbbé mindenütt és mindenkor ugyanazt a hatást váltja ki. Miért ne adjunk az aggodalmaskodóknak olyan támasztékot, amely — legalább egy részüket — megnyugtathatja, közgazdaságilag pedig mindenképen kevésbbé káros, mint azok a refugiumok, amelyekhez a megijedt ember ily támaszték nélkül folyamodik? Egyébként a pénz vásárlóerejének fenntartása iránti aggodalom nemcsak az ú. n. kisember lelkét hatja át. A „Magyar Gyáripar" 1942. december 20-iki számában közli az OTI 1942. évi igazgatósági jelentésének a következő passzusát: „Az a fordított helyzet áll elő (t. i. a díjtartalékból nem nyújthat értékállandósági záradékkal kölcsönöket), hogy a kölcsönt nyújtó Intézet ahelyett, hogy a munkaadó és a biztosított közvetlen befizetéseiből gyűjtött vagyonának értékállandóságát az összes magyar munkavállalók járadékigényének megfelelő kielégítése érdekében biztosítaná, országos érdek helyett lényegében helyi érdeket istápol, amikor a tartalékalap vagyonának értékállandósága biztosítása nélkül ad kölcsönt." A presztizs-szempont tekintetében pedig még egyet. Az 1931. évi 4560. és 4600. sz. rendeletek kibocsátása után hozta meg a törvényhozás a földreform szabályozásáról szóló 1940:IV. t.-cikket és ebben — igen helyesen —