Magyar jogi szemle, 1943 (24. évfolyam, 1-22. szám)

1943 / 3. szám - Újkantiánizmus és újhegeliánizmus a jogfilozófiában

404 ZUBOVICS TIBOR lelkészei saját egyházjogi szabályaik értelmében már hosszú idő óta vezettek anyakönyveket és erre 1827. óta államjogilag is kötelezve voltak, vezettek pedig: keresztelési, esketési, halálozási, áttérési, eljegyzési, sőt a katolikusok még bérmálási anyakönyveket is, a zsidóknál csak 1840., illetve 1851. óta lehet hitelesnek tekinthető anyakönyvekről beszélni, míg egy 1871. évi VKM. rendelet minden izraelita hitközség kötelességévé tette az anyakönyveknek az országos törvények szerinti vezetését. A Btk. 1880. évben történt életbeléptetésekor tehát az anyakönyvek vezetésére úgy a keresztény egyházak, mint az izraelita hitfelekezet lelkészei törvényesen kötelezve voltak. Gyökeres változást hozott e téren az állami anyakönyvvezetés elrendelése. Az 1895. október 1-én életbelépett 1894. évi. XXXIII. tc. az ú. n. anyakönyvi törvény az eddig az egyházakra és felekezetekre, illetve azok lelkészeire bízott kötelező anyakönyvezetést, illetve ennek a születés, házasság és halálozások anyakönyvvezetésére vonatkozó részét állami feladattá nyilvánította és a törvény által szervezett állami anyakönyvvezetőségek hatáskörébe utalta. E törvény 93. §-a a következőképen rendelkezik: „A születési és halotti, illetőleg a házassági állami anyakönyvek vezetésének megkezdése előtt vezetett felekezeti anyakönyvek, valamint az azokból adott kivonatok továbbra is közokiratok maradnak." E törvényhely szerint tehát nem lehet vitás, hogy az állami anyakönyvvezetés előtti időből származó összes felekezeti anyakönyvek és bizonyítványok továbbra is közokiratok. Nem lehet ez kétséges akkor sem, ha az egyházi anyakönyvből adott kivonat 1895. október l-e előtt megtörtént áttérést tanúsít. De viszont abból a tényből, hogy a törvény idézett 93. §-a a születési, házassági és halotti anyakönyvekre utal, logikusan az is következik, — bár az expressis verbis sem az anyakönyvi törvényben, sem más törvényben kimondva nincs, — hogy a felekezeti anyakönyvek közül csak a fentebb jelzett három anyakönyv és ezekre vonatkozó bizonyítványok vesztették el az anyakönyvi törvény életbelépése utáni időre nézve közokirati minőségüket azért, mert ezeket azután az állam közegei vezetik, míg a többi felekezeti anyakönyvekre és ezek közt az áttérési anyakönyvekre is újabb ellenkező törvényes rendelkezés hiányában a Btk. 397. §-ában írt jogszabály továbbra is hatályában fennáll, vagyis az áttérési anyakönyv és az ebből adott kivonat: keresztlevél és áttérési bizonyítvány, amely okiratok az egyik felekezetből a másikba való áttérésnek az áttérést szabályozó 1868. évi LIII. tc. 2—8. §-aiban és az 1895. évi XLIII. tc. 23. §-ában előírt feltételek melletti megtörténte igazolásának alapjául szolgálnak, a Btk. 397. §-a értelmében továbbra is közokiratok és az ezeket kiállító lelkész közhivatalnok. E jogi felfogás helyessége mellett szól az a tény, hogy az áttérésre vonatkozó, az 1868. évi LIII. tc. 2—8. §-aiban előírt eljárást a törvényhozás az 1895. évi XLIII. tc. 23. §-ában, tehát az anyakönyvi törvény meghozatala után részben újból szabályozta és azt továbbra is az egyházak kezében hagyta, nyilván egyrészt azért, mert az áttérés az áttérő részéről belső lelki ügy, az átvevő egyháznak pedig a befogadás feletti döntés discretionális joga, másrészt pedig azért, mert tekintettel akart lenni az áttérésnél szokásos — bár államjogilag nem jelentős — egyházi szertartásokra is. De vissza-