Magyar jogi szemle, 1941 (22. évfolyam, 1-19. szám)

1941 / 11. szám - A szociális igazság a magánjogban

törekvések talajából nőtt ki, innen került bele először jelszóként a közvéleménybe, azután irányítóeszményként a szociálpolitikába és a jogba. A társadalmi erkölcstanban és a társadalomtanban ma már hatalmas irodalma van. Ezt az irodalmat nem ismertethetem, csak annyit jegyzek meg összefoglalásként, hogy az írók egy része a szociális igazságot a többi igazság-fajtól megkülönböztetendő külön igazság-fajnak tekinti, mások szerint viszont nem külön igazság-faj, hanem lényegében azonos az egyetemes, törvényi igazsággal, azonban befolyásolja és irányítja a kölcsönös és osztó igazságot is. Ha a szociális igazságnak a kölcsönös igazsággal való összefüggését, vagyis lényegében a szociális igazságnak a magánjoghoz való viszonyát akarjuk megvizsgálni, vissza kell térnünk kiinduló pontunkhoz, ahhoz, hogy az igazság azt követeli, hogy adjuk meg mindenkinek, ami megilleti. Ha ez helyes, akkor a szociális igazság is ezt követeli. A kérdés csak az lehet, hogy kik azok, akiknek a szociális igazság parancsára meg kedil adnunk a magukét és mi az, amit meg kell adnunk nekik. A magánjogi érdekelmélet nyelvén ugyanezt a kérdést így is megfogalmazhatjuk: kinek az érdekét és milyen érdekét kell a magánjognak megvédenie? Végeredményben ezen a kérdésen fordul meg minden jogrendszer tartalma és fejlődése. A római jog nem tekintette személynek, jogképesnek a rabszolgát, a rabszolga a ius civile és a méltányos jog, a ius gentium szerint is jogtárgynak, dolognak minősült. A római jog épp úgy ismerte a servus sine dominó, a servus derelictus, mint az uratlan és elhagyott dolog fogalmát. A római jog tehát csak az ingenuusok és a libertinusok érdekeit védte meg, csak azoknak akart igazságot szolgáltatni. Az első jel, hogy a rabszolgának is megvédi valamilyen érdekét a jog, a császárság korában merült fel, amikor kimondták, hogy a rabszolgát a hatóság engedélye nélkül tilos megölni; Antonius Pius már azt is elrendelte, hogy az a rabszoliga, akit ura meggyötör, a hatóságtól kérheti eladásának elrendelését. A mi történelmi jogunk is másként szolgáltatott igazságot a nemesnek és a jobbágynak. Talán csak véletlen, de jellemző véletlen, hogy Werbőczy idézett kijelentése is így hangzik: „iudex iustitiam minis tret populo" és itt nem szabad elfelejteni, hogy a Hármasíkönyv „populus" alatt csak a nemesi nemzetet értette, míg a nem nemeseket plebsnek nevezte. A kérdés nem vesztette el a jelentőségét azóta sem, hogy a jogi rabszolgaság és a jobbágyság megszűnt, elvileg minden ember egyenlően jogképes lett. Azóta a kérdés lényege az egyén és a társadalom viszonyának felfogásán fordul meg. Az, hogy valamely magánjogi rendszer kinek szolgáltat igazságot és mi az, amit igazság címén szolgáltat, elsősorban attól függ, hogy a jog alkotói, alkalmazói és tudományos magyarázói hogyan látják az egyén és a társadalom viszonyát. Ebben a kérdésben pedig a felfogások tudvalevőleg igen sök lényeges eltérést mutatnak. Nincs időm arra, hogy az egyes magánjogi rendszerek és egyes törvények társadalombölcseleti alapjait részletesen elemezzem, de a később előadandók megalapozása végett sok kevésbbé lényeges