Magyar jogi szemle, 1941 (22. évfolyam, 1-19. szám)
1941 / 11. szám - A szociális igazság a magánjogban
207 elmondhatta az igazságról, hogy „velle est eminentius, quam intelligere,"' akarni fontosabb, mint megérteni. Ma azonban az igazság megértése épp olyan fontos, miint az akarása, mert a legtöbb kérdésben nem is akarhatjuk, ha nem értjük az igazságot. Meg sem kísérlem azt, hogy az igazság fogalmát beleszorítsam valamilyen definíció Prokrustes-ágyába. Nemcsak azért nem teszem ezt, mert az igazság, mint transzcendens fogalom metafizikai definícióval meg sem határozható, hanem azért sem, mert a klasszikus tanítás szerint a magánjogban minden definíció veszedelmes. Megelégszem azzal, hogy egyszerű leírásokkal csupán elbeszélni igyekezzem azt, ami bennünket a felvetett kérdés szempontjából érdekel. Az igazságról több vonatkozásban beszélünk. Hogy csak néhányat említsek, beszélnek logikai, ontológiai, tudományos, költői, történelmi igazságról. Bennünket most a jogi igazság, a jogfejlődést, a jogalkalmazást irányító, a jogszabályokat tartalommal megtöltő igazság érdekel. Ebben a vonatkozásban meg kell különböztetnünk az igazságot az igazságosságtól. Werbőczy a Hármaskönyvben „iustitia" alatt az igazságosság erényét értette és pedig azt az erényt, amely „inter virtutes summum bonum", az összes erények között a legnagyobb erény. Ez az erény Werbőczynek Ulpianustól átvett meghatározása szerint készség arra, hogy mindenkinek megadja a magáét, virtus suum cuique tribuendi. Minthogy pedig az igazságosság erényével nyilvánvalólag az az ember ékeskedik, aki az igazság követelményei szerint kész, akar és tud cselekedni: fogalmi meghatározás helyett a Hármaskönyv tanításából kiindulva mondhatjuk azt, hogy az igazság azt követeli, hogy mindenkinek adjuk meg a magáét, azt, ami megilleti. De itt mindjárt felmerül a kérdés: ki az a „mindenki," akinek az igazság parancsa szerint meg kell adni a magáét és mi az, amit meg kell adni neki. Erre a kérdésre keresett feleletet a keresztény etika és jogbölcselet, amikor Aristoteles nyomán megkülönböztette a kölcsönös, vagy csereigazságot (iustitia commutativa), osztóigazságot (iustitia distributiva) és egyetemes, vagy törvényi igazságot (iustitia generális, vagy legális). A kölcsönös vagy csereigazság az egymással magánjogi kapcsolatban álló magánfelek viszonyában követeli meg azt, hogy mindegyik, fél számtani egyenlőséggel megkapja azt, ami őt a jogviszony alapján megilleti. Az osztóigazság a közösség és a tagok viszonyában érvényesül és .azt követeli, hogy az egyén a közjóban és a közterhekben a közösségi életben betöltött funkciója alapján megállapított arányos egyenlőséggel részesüljön. Az egyetemes vagy törvényi igazság a tagoknak a közösséggel szemben fennálló kötelezettségeit, vagyis azt határozza meg, hogy mivel tartoznak a tagok a közösségnek. Ezekkel a fogalmakkal, különösen a kölcsönös és az osztó igazság fogalmával gyakran találkozunk a jogi életben is, a peres felek szívesen hivatkoznak rájuk, amikor álláspontjukat alá akarják támasztani. A szociális fejlődés egyre gyorsuló üteme dobta fel az utolsó évtizedekben a szociális igazság, a iustitia socialis gondolatát. Nem etikusok, jogászok vagy jogbölcsészek találták ki, hanem a gyakorlati szociális