Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 1. szám - A sajtóhelyreigazítási jogról

33 sajnálatomra mellőztem, de ezt nem azért tettem, mintha azok a részek lényegtelenek volnának. Szerző azokat is alaposan és behatóan tárgyalja — de a helyszűke részletesebb megbeszélést kizárt. Az egész munkát áttekintve, mondhatom, hogy a szabadalmi jogot ily behatóan és helyesen tárgyaló, bő literaturát és judikaturát feltüntető, az egész anyagot egységesen magában foglaló mű évtizedek óta nálunk nem jelent meg. Ez az igazán hézagot pótló, nagy szorgalommal és szakértelemmel írt mű úgy gyakorlati, mint elméleti szempontból megállja a helyét, kitűnően megfelel a hozzá fűzött várakozásnak, úgyhogy az mindenkinek melegen ajánlható. Dr. Schuster Rudolf. Muránk Antal: Az ősiség alapintézményeinek eredete. Budapest, 1938. értekezések Eckhart Ferenc Jogtörténeti Szemináriumából 6. sz. Másfél éve fekszik ez a nagyszerű kötet előttünk, és nem írtunk róla ismertetést, talán, mert olyan súlyos kérdéseket vet fel, amelyekhez hosszabb előtanulmányok nélkül nem mertünk hozzászólni. És most mégis kezembe adja a tollat egy tragikus esemény, — a szerző halála. Fiatalon, 26 éves korában költözött el tőlünk, magával vitte szüleinek, professzorának szép reményeit, és bennünket, és az egész jogtörténetet megfosztotta lannak az Ígéretnek teljesülésétől, amelyet munkái számunkra jelentettek, ő ma már megoldottan látja azokat a kérdéseket, amelyekkel foglalkozni készült, és azt a kérdést is, amejyel földi zarándokutunkon soha nem oldhatunk meg. A Századokban, a Katolikus Szemlében és a Regnumban megjelent előtanulmányok után ezzel a könyvvel jogtörténetünk leglényegesebb kérdéseihez nyúlt hozzá, régi magánjogunk gerincének, az ősiségnek eredetét kutatta. Kutatásának egész körét az ősiség kikristályosodott, XIII. századi megjelenése előtti korra szorította, és az akkor fennállott vagyonforgalmat korlátozó intézményeket, a házközösséget és az elidegenítési tilalmat, valamint a törvényes öröklésnek e korban fennállott rendjét vizsgálta. Lényegileg arra az eredményre jutott, hogy a honfoglaló magyarság -- mint minden le nem telepedett nép — nemzetségenként házközösségben élt, a házközösségen belül az egyéni használatra rendelt (pl. ruha, fegyver) dolgok kivételével a jószagok közösek, az egész nemzetségé, tehát öröklés egyáltalában nincs is. A letelepedéssel és a lakosság sűrűsödésével a házközösség felbom loít, de a vagyonra, amely addig közös volt, a nemzetség minden tagjának van bizonyos joga, ezért a nemzetség egyik tagja sem idegenítheti el jószágait, mert ez a nemzetség jogait sérthetné. A nemzetségi vagyonban való öröklés tehát a magántulajdon kialakulása és az egyéni jószágszerzés lehetővé válása után is kötött maradt. Ez eredményt a jogtörténeti összehasonlítás nagymérvű alkalmazásával bizonyítja. Összehasonlító adatai oly nagyszámúak, hogy léha szinte jogi néprajznak tűnik, de ennek az az oka, hogy a XI—