Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 15. szám - Hozzászólás a Magyar Magánjogi Törvénytervezet 1789. szakaszához

308 vestárs előtt biztosítani ez ujabb szövegértelmezéssel, amely értelmezés nyilván inkább megfelelt a jogi közfelfogásnak is. Nem felel meg ugyanis már ennek a társadalmi jogérzetnek az országos jognak az a szabálya, mely szerint a szerzeményi vagyonban való további öröklés egyedül és* kizárólag attól tétessék függővé, hogy a házastársak közül melyik hal el előbb és az elhalálozás e pusztán véletlen időbeli sorrendje alapján a túlélő fél elhalta után az egész szerzeményi vagyont egyedül ennek rokonai öröklik. A helyes jogi szabályozás a fenti döntésekben már megnyilvánulit az a rendezés lehet csak, hogy a túlélő házastárs elhalálozása után a szerzeményi vagyon még meglévő részében mindkét szerző fél vérszerinti rokonai egyenlő arányban örököljenek, — ez a szabályozás felel meg a kölcsönösség, a méltányosság és igazság szellemének, amely végeredményben minden jogi szabályozás alapja. A magánjogi törvénytervezet felhivott szakaszához tehát a következő második bekezdés lenne fűzendő: ,,A túlélő hitveistárs elhalta után a megmaradt közösen szerzett vagyoniban mindkét házasfél vérszerinti rokonai egyenlő arányban örökösök, a megkárosítás szándékával történt ajándékozások és juttatások megtámadhatok!" Tehát egy quasi fideicommissum, eius quod isupererit esete állana elő: ez a rendezés a mai közfelfogásnalk már sokkal inkább megfelelne, mint a mai jogi rendezés. Legújabb törvényalkotásainkból is kivehető ez a jogi felfogás és a fejlődésnek ebben az irányban várható alakulása. így a 6650/1920. M. E. rendelet 4—6. szakaszai a vitézi telek öröklésének szabályozásánál a hitvestársi öröklést egyáltalán nem ismerik és a túlélő özvegynek a rendszerinti örökössel, a fileszármazóval szemben a vitézi szék által az összes körülmények méltányos figyelembe vétele mellett megállapítandó igondoskodásra nvujt jogot, vagyis még haszonélvezeti jogot sem biztosít az özvegynek. Kétségtelen, hogy e törvény meghozatalánál a törvényhozó előtt különleges cél, a vitézi intézmény védelme és fenntartása lebegett és ez a körülmény megtévesztő következtetésre nyujlhat alapot abban az irányban, hogy ez a rendelkezés az öröklési szabályok fejlődéséneik általános irányára útmutatásul nem szolgálhat, ha azonban e rendelkezéseket összevetjük a Hármaskönyv I. R. 48 címében foglaltakkal, mely szerint az adománybirtok, — tehát végeredményben a vitézi telekkel csaknem azonos célú birtok, — tekintetében a hitvestársi öröklésnejk még helye van, akkor kiviláiglik, hogy ez az ujabbi törvényi rendezés, amely az özvegyről való gondoskodásra szorítkozva ennek elhalta után rokonainak öröklési igényt nem ad, ugyancsak a fentebbi irányban való általános jogfejlődésre mutat, amely a magánjogi törvénytervezet hivatkozott 1789 §-ában lefejtetett jogi rendezéstől már lényeges elhajlást jelent. *) Fabinyi T.: Magyar Magánjog inai érvényében: 80 oldal. Grill kiad.