Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 15. szám - A jog és a méltányosság

285 rét esetnek a bár helyesen értelmezett törvényből való eldöntése levezethető lenne (Leges non ita seribi possunt, ut omnes casus qui quandocunque inciderint, comprehendantur. Julianus). Azért ily esetekben nem a törvény betűje szerint kell ítélni, hanem a méltányosság szerint, mely a törvényhozó szándékának megfelel. így lett az interpretatio az (írott) jog és aequitas közvetítője (inter aequitatem jusque interposita interpretatio) s ilyen értelemben volt a jogalkalmazás az a főcsatorna, melyen át az aequitas a jus civile testébe behatolt'. Ennek a praetori jognak „adjuvandi vei supplendi vei corrigendi iuris civilis gratia" történt fejlődése végül is — az edictum perpetuum által a méltányossági jogrendszernek összeolvasztását eredményezte a szigorú joggal. Ebben a stádiumban a római jog a bírónak ama feladatát, melynél fogva az aequitas szerint tartozik ítélni, úgy fogta fel, hogy a bona fides elvének az egész jogviszony — obligationál: adós és hitelező, — egyaránt alá van vetve. A római jogászoknál az aequitas: a jogrendszer alapeszméje, mint törvény értelmezési elv. Ezt fejezik ki ezek a mondatok: „jus est ars sive scientia boni et aequi" „in omnibus quidem tamen magis in jure aequitas spectanda est" „scire leges non hoc est verba earum tenere, sed vim ac potestatem." Ebben a végső fejlődési szakban a méltányosság már nem mint a joggal valami ellentétes, hanem mint annak alkotóeleme szerepel s a törvény szellemére nemcsak akkor lehet hivatkozni, ha a betű szerinti értelem kétséget hagy maga után, hanem a római remek jogász akkor is utal az aequitásra, ha döntését a rendelkezés világosan érthető értelmezése fedi. Ezért hivatkozik mindig az aequitasra: „et ratio et aequitas postulabit." Összefoglalva tehát a római jogfejlődést azt látjuk, hogy a méltányosság, mely kezdetben a jus strictum enyhítésének és javításának eszköze volt, később a praetori bíráskodásban külön pozitív jogrendszerré vált, — majd végső kifejlődésében a jogalkalmazás vezető princípiuma, értelmezési főszabálya lett. Lássuk ezek után a jog és méltányosság problémájának fejlődését egy másik, hatalmas jogrendszerben: az angolban. Itt igen sok és feltűnő hasonlatosságot találunk a római joghoz. II. Amint az előadottak szerint a római jogban kezdetben (XII tábla) volt a jus strictum, amellyel szemben fejlődött ki a praetori bíráskodás révén a jus aequm s amint ez a két jog kezdetben egymással ellentétben állott, majd azonban a méltányosság a jognak alkatrészévé, magyarázási és alkalmazási módja lett, ugyanígy az angol jogban is, ahol a jus strictumnak vagy jus civilének a common law, a jus aequmnak, vagy jus gentiumnak az equity s a praetorok szerepének a kancellárok bíráskodása felelt meg, — á jog a common law bíróságok gyakorlatában különösen a XIII. századtól kezdve megmerevedett és sok igazságtalanság kútforrásává vált. Ez a középkori common law — hasonlóan a római actiok rendszeréhez — szigorúan formális volt és az igazságot kereső fél csak megfelelő formula (writ) alapján remélhetett jogvédelmet. Ha nem jó formát választott, vagy ha oly jogsérelem orvoslását akarta, amelyre writ nem is volt, nem remélhetett a common law bíráktól meghallgatást. Ilyen esetekben aztán az a szokás fejlődött ki, hogy a sértett fél jogvédelemért a királyhoz fordult, (to the king in Parliament or in council),