Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 15. szám - A jog és a méltányosság

284 S amikor további küzdelmes munkára szánt magyar lélekkel ünnepeljük az örvendetes országgyarapodást — szívünk mélyéből száll a magasságok felé a hő fohász, a Mindenható a Kormányzó Ű őfőméltóságát sokáig éltesse édes hazánk üdvére, javára, dicsőségére! A jog és a méltányosság. Irta: dr. Mendelényi László pestvidéki kir. törvényszéki elnök.* Vannak fogalmak és jelszavak, amelyek mibenlétének helyes felismerésére csak azok keletkezésének és történeti fejlődésének vizsgálata útján juthatunk. Az ilyen vizsgálat gyakran annak felismeréséhez vezet, hogy a vizsgált jelszó és szakkifejezés az évszázadok folyamán elveszítette eredeti értelmét és jelentőségét s ma már egész más fogalmat takar. így vagyunk a jog és méltányosság fogalmával, illetve ezeknek egymáshoz való viszonyával is, amely különösen a római és az angol jogfejlődés keretében ment át ily fogalommódosító változáson. Szükséges tehát ennek a fejlődésnek rövid ismertetése. I. A római jogban a jus strictum hosszú időn át szembenállt a jus aequummal. Cicero (Topica) is külön határozza meg az aequitást, mint amely „paribus in causis pária iura desiderat." A Digesták is (De pactis 52. 3. §.) contradistingvál e 2 fogalom között: neque iure ullo, neque aequitate tale desiderium admitti. A kezdeti római jogot ugyanis, amint azt a XII tábla mutatja, szigorú formalismus és erős sablonizálás jellemezte. A szerződési formák és a jogérvényesítési eszközök kötöttsége, a legis actiok határozott száma és formája a szigorú jogot zárt területté tették, melynek új igényekre — analógia útján — való kiterjesztése a tradíciók túlságos tisztelete miatt nem volt lehetséges. Ez a szigorú jog tehát nem volt fejlődésképes és védtelenül hagyta az újabb felmerülő igényeket. Ezen a helyzeten, mely a summum ius summa injuriára vezetett, segített a praetori bíráskodás. A jogviszonyok aránytalanul túlnyomó többségében a praetor az edictumokban és az ú. n. bonae fidei actiok performulájában arra utasította a bírót, hogy a jogvitát a bonum et aequm értelmében döntse el, a kihirdetett szigorú jogot hozza összhangba a méltányos joggal (quidquid N. N .ex bona fide — vagy ex bono et aequo — dare, facere, oportere). Az aequitas pedig azt követelte, hogy a törvényértelmezés legyen elég hajlékony ahhoz, hogy a különböző individuális sajátságokra kellően reagáljon, mert még a rómaiak idejében félismerték, hogy egyetlen törvény sem lehet hézag nélkül abban az értelemben, hogy minden egyes konk* Szerzőnek az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület szombathelyi közgyűlésén, 1940. évi szeptember hó 15. napján tartott előadása.