Magyar jogi szemle, 1940 (21. évfolyam, 1-19. szám)

1940 / 13. szám - Tettazonosság - személyazonosság

276 sát bemutatja egy példán, tudniillik az asylumra vonatkozó rendelkezéseken. Ezt a példát azután mesterileg kidolgozza. Szent István törvényeit királyi rendelkezésnek tartja, melynek lényegbevágó, iaz alattvalók alanyi jogait érintő rendelkezései mind kifejezetten a király nevében szólnak. Ha némely rendelkezést a királyi tanács tesz is, ezek a többihez képest csekélyebb jelentőségű, büntetőjogi vagy a szolgákra vonatkozó határozatok. A Decretum királyi rendelkezés voltát alaposan bizonyítja. A tanácsra vonatkozó megállapításai kevésbbé megnyugtatóak. Nem valószínű ugyanis, hogy ugyanazon törvény folyamatos rendelkezései közül egyiket a király, másikat a tanács hozta volna. Véleményem szerint a tanács rendelkezéseinek említését nem szabad másnak, mint a törvényszerkesztő által élénkítésnek szánt szófordulatnak tekinteni, mely a Decretum királyi rendelkezés voltán mit sem változtat. Helyesen állapítja meg azt is, hogy a Decretum szövegének az Admonti Codexben összefoglalt I. könyve egységes, a kor szellemének megfelelő rendszerben összefoglalt törvénykönyv, míg a II. könyv csupán utólagos novelláris rendelkezések későbbi kompilációja. A rendszerre tartozik <a szerzőnek az az alapos indokkal alátámasztott feltevése is, hogy az I. könyv első öt fejezete (Corpus Juris II. 1—5.), valamint a II. könyv 17. fejezete (Corpus Juris II. 51.) nem eredeti, hanem a XI. század végéről származó interpoláció. Ezt az állítást tárgyi érvekkel alátámasztja, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy ezek a rendelkezések nem illenek bele az eredeti törvénykönyvDe, tárgyuk, rendelkezési módjuk stb. attól teljesen elüt. És épen ez az első öt fejezet van szószerint átvéve a 847. évi mainzi zsinat kánonjaiból és a Pseudo-Isidorus-féle gyűjteményből. Bónis érveihez e tekintetben még egyet hozzáfűzhetünk. Az egyetlen nyilvánvaló tartalmi átvétel az I. könyv 32. (Corp. Jur. II. 30.) és a II. könyv 2. (Corp. Jur. II. 35.) fejezete a lex Baiuvariorumot követi. Hogy ezt a törvénykönyvet Szent István ismerhette, az könnyen elképzelhető az akkori szoros bajor kapcsolatok mellett. A Gizella királynővel Magyarországra jött bajorok is felhívhatták rá a figyelmet, hisz mint Bónis helyesen kifejti, az idegenből átvett két rendelkezés épen a Magyarországra bevándorolt idegenek jogainak védelmét célozza. De közelebbi adatok hiányában nem tehetjük fel azt, hogy épp a mainzi zsinat kánonjai, és a Pseudo-Isidorus-féle gyűjtemény, melyek rendelkezései a kereszténységet megalapító királyt még kevéssé érdekelhették, az akkori könyvmásolási viszonyok mellett eljutottak volna Magyarországra. Egy évszázaddal később, amikorra Bónis az interpolációk idejét teszi, ez már sokkal inkább lehetséges. Még kevésbbé valószínű, hogy Szent István korában Magyarországon ismeretes lett volna a valódi és hamis kánonjogi munkáknak, penitenciáléknak stb. az a hosszú sora, amelyek egyes tételei Závodszky és Békefi kimutatása szerint tartalmilag egyeznek Szent István törvényének egyes fejezeteivel. Ezt Bónis is határozottan tagadja. Szerinte ezek a távoli, inkább eszmei egyezések épp úgy tulajdoníthatók annak, hogy a kérdéses kánonjogi munkákat épp úgy, mint Szent István törvényét egyházi személy szőve-