Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 11. szám - Leszállítandók-e a fellebbviteli értékhatárok?

345 sőt minden jel arra mutat, hogy ellenkező irányú, degresszív jelenségre kell el- és felkészülnünk. Ily körülmények között pedig merő optimizmus volna 5000 pengőt „számottevő vagyoninak minősíteni, sőt minden valószínűségi eshetőséget számításba véve, inkább az látszik valószerűségnek, hogy a ma 5000 pengője, holnap nem lesz egyenlő a mai 5000 pengővel, hanem összegszerűen kifejezve tetemesen nagyobb számot fog képviselni, ami viszont azt a követelményt fogja megteremteni, hogy a mindig összeg szerint meghatározott peres értékskálák mértéke a fellebbviteli értékhatárok szempontjából inkább emelendő lesz, ha felsőbíróságainkat csekély értékű perekkel nem kívánjuk elárasztani. Mindezeket lemérve, elhibázottnak kellene minősítenem minden oly reformot, amely merő feltevésekre alapított, értékállandósági képzetektől feltételezett szemléletből kiindulva, a peres értékhatárok leszállításának gondolatát megvalósítaná s ilymódon lerontaná azt, ami ma — és a „ma" pozitívum — jól van elrendezve s ezzel megbénítaná legfelsőbb bíróságunk kényes, fontos és előkelő hivatását. Mitöbb, ennél a kérdésnél talán azt a szempontot sem lehetne teljesen elhanyagolnunk, hogy jelenleg az állami igazgatás minden terén, mint állandó refrén tér vissza az a kívánalom, hogy a lehetőség szerint meg kell teremtenünk az okos decentralizációt, az alsóbb hatóságoknak is biztosítva a cselekvési szabadságot, a független és végleges intézkedés lehetőségét, a több szabadsággal beléjük nevelve a több felelősség tudatát és szem előtt tartva a célt: a legfőbb (központi) szervek tehermnetesítését jelentéktelenebb ügyektől. Kérdem: ez a helyes, gyakorlati elv éppen a független bíráskodásban ne jusson érvényre és ne ajándékozzuk meg bizalommal éppen azokat az alsóbb igazságszolgáltatási szerveinket, amelyek eddig is közmegnyugvásra, kiválóan látták el a reájuk bízott feladatot, és miért érvényesüljön a centrálizálás elavult rendszere egyedül legfelsőbb bíróságunknál, annak, tehát a közérdeknek kárára? Amint már egy összefoglaló tanulmányomban (Perjogi tényezők a legfelsőbb bíráskodásban, 1937.) részletesen kifejtettem, a legfőbb bíráskodás lényegét nem abban szeretném látni, hogy a gyakorlati jogeseteket eldöntő, tömegítélet-gyártó fórum legyen, hanem feleljen meg annak a magasabb rendeltetésnek, hogy legfőbb tekintéllyel irányítsa a jogszolgáltatást és jelentse a helyes jog, a jogbiztonság és a nemzeti jog tekintély-fórumát és fejlesztésének eszközét. A közvetítéseket a kifejtettekből levonva, a következő megállapításokra kell a jogszolgáltatás, a közérdek és a m. kir. Kúria hivatása szempontjából jutnom: 1. a 49.000/930. I. M. számú rendelet reformjának követelménye elhibázott, ha a perbefejezés jövőben is kívánatos gyorsaságának és á m. kir. Kúria hivatásának szemszögéből nézzük, már pedig ezeket a szempontokat mellőzni nem lehet s ezeknek a céloknak megvalósítása tette a