Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 7. szám - Az alkalmazottak joglemondásának érvényessége

273 szorosan vett függőségi viszonyt hozza fel a rendelkezés indokául, hanem kifejezi, hogy ez a rendelkezés van hivatva annak megakadályozására, hogy a munkaadó nagyobb gazdasági erejével az alkalmazottat jogokról való lemondásra kényszerítse. A törvény tehát a gazdasági erők egyenlőtlenségével szemben kívánja megvédeni az alkalmazottat, ez az egyenlőtlenség ekkor még fokozottabb mértékben jelentkezik, mert a munkavállaló a számára kenyeret jelentő állás nélkül maradván, gazdaságilag most is ki van szolgáltatva a munkaadónak és rendszerint könynyen hajlik arra, hogy jogaiból engedjen azért, hogy az újabb állás megszerzésének időpontjáig valamelyes megélhetése legyen. Ez vonatkozik elsősorban a törvénnyel érintett azokra a munkásokra, akiknek felmondási időre nincsen igényük és így épper. a munkaviszony felbontásakor vannak a legszorultabb helyzetben. A szóbanforgó törvény egyéb rendelkezéseinek a vizsgálata is az itt elfoglalt álláspontot támogatja. A 9. §. szerint a munkavállaló a munkaadójától követelheti a valóban megkapott és a törvény alapján megállapított legkisebb munkabér közötti különbözetet. Ez a rendelkezés tehát a már megszolgált és részben kifizetett bérkülönbözet utólagos követelésére, vagyis a már elmúlt időre vonatkozólag ad jogot az alkalmazottnak. Az ilyen jog keletkezhet a szolgálati viszony megszűnésekor is, visszamenőleg a leszolgált időre. Ha tehát a 14. §. azt jelenti ki, hogy a törvényes jogról való lemondást tartalmazó minden megállapodás semmis, a 9. §-al kapcsolatban értelmezhető-e úgy ez a rendelkezés, hogy csak a szolgálati szerződésre vonatkozik? Kétségtelenül nem, mert ez a követelési jog már csak bizonyos szolgálati idő lejártával vagy az egész szolgálati viszony megszűnésével keletkezik, ebben az időpontban pedig a felek már nem szolgálati szerződést, hanem a jogviszony megszűnését szabályozó megállapodást kötnek. Ezekből világos, hogy a 9. §. rendelkezése is egyenesen arra utal, hogy a munkavállaló lemondása a jogviszony megszűnésének időpontjában is semmis. Kétségtelen, hogy az itt elfoglalt álláspont mellett a szolgálati viszony megszűnése és az abból eredő igények kölcsönös megállapodással való rendezése után sem lehet a munkaadó bizonyosságban az iránt, hogy az alkalmazoll a lemondás semmisségére hivatkozva nem fog-e vele szemben utólag tovább is igényeket támasztani. A gyakorlat is azt mutatja, hogy ez tényleg megtörténik és kétségtelen, hogy ez a helyzet jelentékeny mérvű jogbizonytalanságot idéz elő a munkajogban. Ez a kérdés azonban már nem a jogalkalmazás, hanem a jogalkotás feladatkörébe tartozik és a törvény gondoskodik is ez irányban olyanképpen, hogy a bizonytalanságot legalább időbelileg korlátozza, amennyiben az 5. §-ban a megkárosításról való tudomás szerzés napjától számítolt egy évhez köti a kérdéses igények érvényesítését,