Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 7. szám - Az alkalmazottak joglemondásának érvényessége

272 A fentiekből kétségtelen, hogy a jogszabály szövege nem indokolja az esetek többségében elfoglalt azt az álláspontot, amely szerint a szolgálati viszony felbontásának időpontjában eszközölt joglemondás a munkabér, túlóradíj és fizetéses szabadság igény tekintetében érvényes, de a rendelet 23. §-ának értelmezésénél helyesen felhozott másodlagos indok sem alkalmazható a törvény 14. §-ánál. A 23. §. értelmezésének további indoka ugyanis az, hogy az ilyen lemondások rendszerint olyankor történnek, amikor éppen az alkalmazottnak áll érdekében, hogy az őt illető hosszabb felmondási időt ne kelljen kitöltenie, vagy amikor az alkalmazottat a munkaadó jogosult lett volna azonnali hatállyal elbocsátni, de ezzel a jogával nem élvén, az alkalmazottnak a törvényben biztosítottnál kevesebb, de olyan illetményt juttat, amelyet az elbocsátási jog gyakorlása esetén egyáltalában nem kapott volna meg. Ilyen esetben pedig nem volna méltányos, hogy az elbocsájtási jogával nem élő emberséges munkaadó a létrejött megállapodás érvénytelenségével sújtassék. Ennek a meggondolásnak tehát az a kiinduló alapja, hogy az alkalmazottat hosszabb felmondási idő illeti meg. Ez helyes is az 1910/1920. M. E. sz. rendelet hatálya alá tartozó alkalmazottaknál, mert velük szemben a felmondási idő legkisebb mértéke hat hét, de igen gyakran három és hat hónap, amelyek szerződéssel sem csökkenthetők. Az 1937 :XXI. t.-c. azonban nemcsak a említett rendelet hatálya alá eső alkalmazottakra, hanem csekély kivétellel minden magánjellegű szolgálati viszonyra vonatkozik és így szabályozása alá vonja a munkavállalók további olyan nagy tömegét, amely az előbbi csoportot számbelileg sokszorosan felülmúlja. Ennél az utóbbi csoportnál már nem vehető fel kiindulási alapul a hosszabb felmondási idő, mert legnagyobb részük az ipartörvény vagy az általános magánjog hatálya alá tartozik és csak ritkán illeti meg őket 15 napnál hosszabb felmondási idő, amely azonban kölcsönös megállapodással érvényesen kizárható, amint a gyakorlatban azt legtöbbször ki is zárják. Ennélfogva a munkavállalók nagy tömegének ez a része egyik napról a má sikra elbocsátható a szolgálati viszonyból. Ami tehát helyesen hozható fel a rendelet 23. §-ával kapcsolatban, ugyanaz mellőzendő már a törvény 14. §-ánál, mert a törvénnyel szabályozott jogviszonyok legnagyobb részére — felmondási idő hiányában — nem vonatkoztatható a szóbanforgó érvelés. Az utólagos lemondás érvényessége mellett azt is fel szokták hozni, hogy a szolgálati viszony felbontásának idején megszűnt a függőségi viszony és ezért az alkalmazott ilyenkor már nincstn ráutalva a lemondás semmisségével járó törvényes védelemre. A függőségi viszony tényleg megszűnt a felmondás idejéde a törvény 14. igához fűzött miniszteri indokolás nem a