Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 6. szám - Adalékok a hitelsértés kérdéséhez

195 vény indokolására is utalva — azt mondja „hogy a hitelező kielégítési jogának befejezett csorbításáról nem lehet szó, amikor az effektív kár elmaradt." Dr. Degré az ítéletet mégis elfogadja; ezt azonban csakis abból az okból teszi, mivel ,,a vádlott csupán a bűnvádi eljárás tartama alatt tett eleget fizetési kötelezettségének.*4 Ez pedig, úgy hiszem, közömbös a jelen esetben, ahol tényleg nincs kár és nem is volt, és ahol az adós a bűnösség megállapítása előtt mindent kifizetett. Lehetnek btő. cselekmények, amelyeknél a bűnvádi eljárás megindítása utáni jóvátétel a bűnösség megállapításának nem akadálya. Ez azonban semmi esetre sem áll a jelen esetben, ahol nem ,Jóvá tételről" van szó, hanem arról, hogy a tényálladékncik egyik eleme hiányzik, miután effektív kár nem következett be. Ilyen csonka tényálladék mellett az ítélet úgy néz ki, mintha a szándékot magát büntetné. Ez azonban talán mégsem lehetséges. Hogy ennél a bűncselekménynél a kár tényleges bekövetkezése igazán nélkülözhetetlen, kitűnik abhól, hogy ennek in fraudem creditorum-féle cselekménynek az alapja és kiindulási anyaga a magánjogban van, ahol már évszázadok óta áll az a tétel, hogy kár bekövetkezése nélkül az a cselekmény nem létesülhet. Ugyanis: már a pandektajogból tudjuk, hogy ha az adós vagyonát másra ruházza át azzal a szándékkal, hogy a hitelező elől elvonja a kielégítési alapot, a hitelező keresetet (actio pauliana) indíthat az iránt, hogy a bíróság azt az átruházási ügyletet mondja ki vele szemben hatálytalannak és jogosítsa fel arra, hogy annak a harmadik személynek birtokába került vagyonból magát úgy elégíthesse ki, mintha az a vagyon még az adós birtokában volna. Ennek a rendkívül érdekes keresetnek előfeltétele azonban az, hogy a hitelező más módon kielégítést nem szerezhet és hogy őt tényleg kár érte. (Arndts Pandekten, 14-ik kiad. 444—445. old.) Ezzel kapcsolatosan megjegyzem, hogy a hitelezőre hárult örökségről való lemondás is in fraudem creditorumnak minősülő cselekmény, de itt is áll az, hogy bene docet, qui bene distiguit, mert ha a hitelező a ráhárult örökséget el nem fogadja, hanem visszautasítja, akkor szó sem lehet kielégítési alap elvonásáról, mivel a hitelező vagyonába nem ment át semmi sem és ennélfogva erre a vagyonrészre vonatkozólag fenn sem foroghat a hitelező elől való elvonás. Ez a helyes felfogás; ez volt a Btkv. 386. §-a alapján kifejlődött bir. gyakorlatban megnyilvánuló felfogás is (pl. B. J. T. XVI. 168.) Ez a felfogás Németországban ma is irányadó (Bernhardi Anfechtungsgesetz 23. old., mely szerint a Reichsgericht ezt elvi határozatban kimondta.) Ezért legyünk óvatosak, mikor „örökségről való lemondás" forog szóban. Xe csodálkozzék senki azon, hogy olyan régi (állítólag elavult — dehogy elavult) jogforrásra hivatkozom, mint a milyen a pandekta jog. Ügy hiszem, hogy minden jogintézményt akkor