Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 3. szám

89 jainak kötelességszegésre és hűtlenségre -való csábítását, vagy zendülésre izgatását főbenjáró bűncselekménynek mondotta ki. E törvény alkalmazására azonban életbelépésének időpontjától, 1803-tól kezdve egészen 1912-ig egyetlen esetben sem került sor, és időközben a büntetési tételt halálról fegyházra enyhítették. 1912-ben, a világháborút megelőző ipari nyugtalanság és nagy ipari sztrájkok idején került sor először a törvény alkalmazására, amikor Mann Tamást, a kiadókat és nyomdászokat e törvény rendelkezései alapján ítélték el a „Syndicalist" című hírlapban megjelent cikk miatt. A cikk buzdító felhívást intézett a katonasághoz, hogy tagadják meg az engedelmességet tisztjeiknek, ha tőlük azt a parancsot kapják, hogy a sztrájkolókra tüzeljenek. Ezután csak 1931-ben alkalmazták újra az immár 134 éves törvényt, és pedig ezúttal azért, hogy a ,,Daily Worker" című időszaki lap egyik nyomdászát — akiről egyébként nem bizonyult be, hogy a kommunista párthoz tartozik, — börtönre ítéljék, bár az sem nyert bizonyítást, hogy a sajtóközlemény a fegyveres erő valamely tagját tényleg zendülésre izgatta volna. A fegyveres erő tagjainak kötelességszegésre vagy hűtlenségre csábítása (Incitement to Disaffection). 1934-ben az angol kormány az egyre terjedő titkos kommunista agitáció letörése céljából új javaslattal lépett a Parliament elé, amely a baloldal erős ellentállása ellenére is törvénnyé vált. E törvény megerősítette a régit, és megszigorította azt, amennyiben bűncselekménynek nyilvánította a fegyveres erő valamely tagjának kötelességszegésre vagy hűtlenségre — (nem pedig mint a régi törvény mondta: és hűtlenségre) — való csábítását. De különös törést is eszközölt ez 1934. évi törvény az angol jogban addig sértetlenül fenntartott azon a sajtójogi alapelven, miszerint előleges korlátok nem állanak fenn a közzététel előtt. E törvény ugyanis bűncselekménynek nyilvánította azt a — talán még előkészületi cselekménynek sem minősíthető — tényálladékot is, hogy valakinek olyan okirat van a birtokában, amely — közzététele esetén -— a jelen törvénybe ütköző cselekményt képezne. E törvény tehát mintegy már a belső szándék miatt büntet. Ez egyetlen esetet kivéve azonban, amikor is valaki elítélhető már pusztán azért, hogy birtokában van oly közlemény, amelyet, ha fegyveres erő valamely tagjának valaki megmutatna, annak engedelmességére és fegyelemtudására káros kihatással lehetne, ismétlem, ez egyetlen esetet kivéve, senki, — tehát sem élő ember, sem hírlap — nem üldözhető törvényszegés miatt, míg az tényleg el nem követte vagy elkövetését meg nem kísérelte. E törvényes rendelkezés az angol sajtó jogászok körében nagy elvi ellenzést váltott ki. Hálójába ugyanis a legbékésebb pacifista is könnyen beleakadhat, ha a világbéke érdekében szót emel vagy bármi lekicsinylő, de jelentéktelen megjegyzést tesz a katonai szolgálatra, mint hivatásra, akár időszaki, akár nem időszaki sajtótermékében. Ily meggondolatlan,' de egyébként békés