Magyar jogi szemle, 1939 (20. évfolyam, 1-9, 11. szám)

1939 / 3. szám

88 állása idején, mert a „sajtó — mint ahogy erre dr. Szabó László helyesen rámutat — meg volt félemlítve és éppen olyan kevéssé teljesíthette valódi hivatását, mint a cenzúra idején. A kormány mindenesetre biztosította magát a kritika ellen. A törvény a lázító rágalmazás lényeges alkateleméül tüntette fel ugyan a szándékot, de hogy a szándékosság esete fennforog-e, vagy sem, azt a bíró ítélte meg, még pedig kizárólag a tényekből. Nem azon fordult meg a per sorsa, hogy az írónak volt-e szándéka a kormánnyal szemben ellenszenvet kelteni, hanem azon, hogy az író szándékosan tette-e közzé azt a nyilatkozatot, mely a kormánnyal szemben ellenszenvet ébresztett a nép körében. A valóság bizonyításáról szó sem lehetett. Az az elv volt az igazságszolgáltatás zsinórmértéke, hogy ,,minél nagyohb az igazság, annál nagyobb a rágalom", — azaz minél nagyobb vádat emelt az író a közhatalom valamelyik kezelője ellen, annál nagyobb volt nemcsak a botrány, hanem az írónak a bűne is . . . Nyilvánvaló tehát, hogy a közzétételt követő cselekményekkel is tönkre lehetett tenni a sajtószabadságot; így az angol kormány a cenzúra megszüntetése után is hatalmában akarta tartani a sajtót és ez sikerült is neki a lázító rágalmazásról szóló törvény segítségével ... A rágalmazónak megbüntetése természetesen még nem jelenti a sajtószabadság elvének megtagadását. Azonban a sajtó szempontjából minden attól függ, hogy'mit tekintenek rágalomnak?... A XVII. század végén, amikor Angliában eltörölték at cenzúrát, a rágalom fogalma még korántsem volt annyira lisztázva, mint ma." A helyzet azonban az idők során, a politikai közfelfogás egyre tisztuló légkörében, természetesen egyre tisztult. Érdekes azonban megemlékeznünk az 1819.-i büntetőjogi libel törvényről (Griminal Libel Amendment Act). E törvény a hírhedt „Hat törvény (Six Acls)" egyike, amelyben az angol törvényhozás a bírákat jogosította fel arra, hogy elrendelhessék az adott esetben oly közlemények lefoglalását, amelyekről azt tartják, hogy istenkáromló vagy lázító rágalmat tartalmaznak. Az angol bíráknak még ma is megvan e joguk. A jelenlegi jogállapot szerint, ámbár a lázító rágalom meghatározása még mindig veszélyesen tágnak látszik, a tárgyilagos bírálat joga mégis oltalomban részesül, és éppen ezért lázító rágalom miatt csak a legritkább esetekben indul eljárás. Tényleg a világháború óta eltelt időben mindössze egy ízben emeltek vádat lázító rágalom címén, még pedig a közelmúltban, amikor a „Fáscist" című lap ellen indult eljárás azon az alapon, hogy a lap az angol király ő felsége zsidó alattvalói ellen izgatott és így közleménye alkalmas volt arra, hogy a különböző osztályok között a rosszakarat érzését és az ellenségeskedést felébressze. ]>) A fegyveres erő tagjainak zendülésre való izgatása (Incitement to Mutiny). Az 1797. évi nagyarányú matrózzendülések utáni időben az angol Parliament törvényt hozott, amelyben a fegyveres erő tag-