Magyar jogi szemle, 1938 (19. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 1. szám - A fellebbviteli érték a gyakorlatban

24 nagy számában a felek jogvitája nem úgy intéződött el, mint amikép elintézést nyert volna, ha nagyobb érték képezte volna a per tárgyát. Ez az igazságszolgáltatás eszményi céljával össze nem egyeztethető állapot még súlyosbodott annak következtében, hogy most már nem is a pertárgy értéke az irányadó abban a tekintetben, hogy van-e áz alsóbbfokú ítélet ellen további jogorvoslás keresésének helye, hanem az, hogy a bíró a perbe vitt érdekből mennyit ítélt meg a felperesnek és mily érték iránti igényével utasította el. Természetes, hogy ezen szabályozás mellett a pereknek sokkal nagyobb hányada nem részesülhet felsőbírói döntésben, mint azelőtt, mert hiszen a peres ügyeknek csak csekély részét teszik azok az ügyek, amelyekben a bíróság a keresetnek teljes mérvben helyet ad vagy azt egészen elutasítja, részben marasztaló és elutasító ítélet esetében pedig már hatályosul a fellebbvitel kizárásának új szabálya, amely a fellebbvitel igénybevételét az esetek sokkal kisebb számában engedi meg, mint az előbbi szabály. Az eszményi igazságszolgáltatástól való eltávolodás mellett a Te. jogorvoslati rendszerének egyik rendkívül súlyos következménye, a peres felek jogegyenlőségének megszüntetése. Míg a Pp. szabályai szerint vagy mindkét felet megillette a jogorvoslat joga, vagy pedig egyiket sem, addig a mai szabályok szerint igen gyakori eset, hogy a mindkét fél által sérelmesnek talált ítéletet csak az egyik félnek áll jogában megtámadni. Igaz ugyan, hogy a Te. 30. §-a csatlakozási jogot ad annak a félnek is, aki az ítélet ellen önálló fellebbvitellel nem élhetne. De összeegyeztethető-e a helyes perrendi szabályozás elvével az, hogy míg az egyik felet az igazság keresésének lehetőségétől megfosztja, addig a másik felet azzal a joghátránnyal fenyegeti, hogy jogának gyakorlása esetében azt is elveszítheti, amit az alsóbbfokon megnyert és ezzel jogorvoslati jogának gyakorlásától elriasztani akarja. Különösen ügyvédi szempontból jár ez a szabály súlyos ethikai és lelkiismereti következményekkel. Helyrehozhatatlan erkölcsi veszteséget jelent az ügyvédnek az, ha az általa vitt perben ügyfelének, aki egyedül támadhatta meg az alsóbírói ítéletet fellebbvitellel, legjobb meggyőződése szerint a jogorvoslat igénybevételét ajánlotta és a felsőbb bíróság az ellenfél csatlakozása folytán a megtámadott ítéletet ügyfelének kárára változtatja meg! Mennyivel megnyugtatóbb és az állam jogszolgáltatási feladatához illőbb volt a régi szabály, amely mellett vagy mindkét fél vihette az ügyet a felsőbb bíróság elé, vagy egyik sem. De, ha már a törvény csatlakozási jogot engedett annak a peres félnek, aki önálló fellebbvitellel nem élhet, úgy ezt a szabályt következetesen kellett volna keresztülvinni. Ha a törvényhozásnak az volt az elgondolása, hogy a jogorvoslattal élő viselje a per esetleges rosszabb kimenetelének kockázatát, akkor ezt az elvet az egész vonalon kellett volna megvalósítani. A Pp. 516. és 545. §§-ai szerint, ha a törvényszék a fellebbezést, illetve