Magyar jogi szemle, 1938 (19. évfolyam, 1-10. szám)

1938 / 4. szám - Jus disputendi et jus defendendi

127 délkát megvalósítja; minthogy ezek szerint a gyakorlatban előfordulhat és elő is lordul, hogy ügyiratban bíróra vonatkozólag történik ily nyilatkozat: ez okokból megítélésem szerint, az általam felvetett kérdés nagy gyakorlati jelentőséggel bír. Amint már érintve volt, a Kúriának Angyal Pál által felhívott határozata (B, J. T. LXXIX. 70. 1.) a felvetett kérdést nemlegesen döntölte el. Azonban ez a határozat ha egyedül álló lenne, egyáltalában nem lenne alkalmas arra, hogy irányt mutasson az elsőibíróságoknak. Már a határozat közlésekor utaltam röviden arra, hogy a B. V. 17. §. 2. bekezdése alkalmazásának csupán az a feltétele, hogy a nyilatkozat az üggyel összefüggésben álljon és az ügyfél érdekében szükséges legyen. E feltételek fennforgása esetében megáll a mentesség, bárkire vonatkozott is a nyilatkozat. A '_' bekezdés ugyanis semmi megszorítást nem tartalmaz ama személyek tekintetében, kikre a nyilatkozat vonatkozható. Az 1. bekezdés erős megszorítást tartalmaz; a 2. bekezdés nem. Ha pedig a törvény semmi tekintetben nem korlátozza azoknak a személyeknek körét, akikre vonatkozó állítás mentességet élvez: ebből a körből az eljárt hatóság tagjait s az eljárt bírót a törvény megsértése nélkül kirekeszteni nem lehet. Ezek szerint tehát, a B. V. 17. §. 2. bekezdésében foglalt jogszabály alkalmazást nyer az eljárt bíróra vonatkozólag tett nyilatkozat tekintetében is. A K. idézett határozatának indokolása 'kétségtelenné teszi, hogy a határozat összezavarja a 17. §. 1. és 2. bekezdését. Ide vonatkozólag ugyanis az indokolás a következőket tartalmazza: ,,A B. V. 17. §-a az ügyfélre vonatkozó tényállítást vagy kifejezést vonja ki a rágalmazás vagy becsületsértés megállapítása alól. Azonban a peres felek ügyében döntő, ezek fölött álló bíró nem ügyfél, tehát vele szemben a IB. V. 17. §-ában körülírt mentességre hivatkozni nem lehet." Amit tehát az indokolás felhoz, az vonattkoziik a 17. §. 1. bekezdésére, de egyáltalában nem a 2. bekezdésre. Az ebben foglalt rendelkezést a határozat teljesen figyelmen kívül (hagyja, mintha a törvény ezt a rendelkezést egyáltalában nem is foglalná magában. Azért kockáztattam meg azt az állítást, hogy ez a határozat nem szolgálhat irányítóul a bíróságoknak. Azonban van a Kúriának egy évekkel később hozott határozata, mely ugyanezen álláspontra helyezkedik. Ez a határozat (iB. J. T. LXXXII. 13. 1.) már nem esik abba a Hibába, mint a most bírálat tárgyává tett (korábbi határozat. Az utóbbi határozatban a K. élesen disztingvál a 17. §. 1. és 2. bekezdésének esete között, és elvi éllel kimondja, hogy a 2. bekezdés a bíróra és közvádlóra azért nem alkalmazható, mert ezek mint hatósági tagok nem vonhatók a más perbeli szemé-