Magyar jogi szemle, 1937 (18. évfolyam, 1-10. szám)

1937 / 10. szám - Kelemen László: "A Jóhiszeműség és Tisztesség a Magánjogban" [Könyvismertetés]

449 szokás figyelembevételére is, ugy a mint pl. a német B. G. B. 157, és 242. §-aiban (Verkehrssitte) vagy az o. ptk. 914. §-ában (Uebung des redlichen Verkehrs) látható, abol mellékesen megjegyzem, hogy az íd. osztr. 914. §. (amely köztudomás szerint a geniális Franz Klemtől származik) még jobban jellemzi a döntő kérdést, mint a német törvény. (A Magánjogi törv. javasl. 995. és 1084. $-ai az elbírálandó kérdést — nézetem szerint — nem oldják meg jól, nincs abban szó sem jóhiszeműségről, sem tisztességről, sem forgalmi szokásról és a méltányosságra — amely a hiányt nem pótolja túlságos nagy súly van fektetve). Bármennyire kecsegtető is lenne, azzal a részletkérdéssel még továbbra is foglalkozni, arról már helyszűke okából le kell mondani és ugyan ebből az okból a szerző által ugyancsak részletesen tárgyalt azzal a kérdéssel, hogy milyen a terjedelme az ide vonatkozó jogszabályoknak, csak röviden foglalkozhatom. Mindenekelőtt helyesen utal szerző arra, hogy a jóhiszeműség és tisztesség védelmének jogrendszerbeli elhelyezése nem a perjogban, hanem az anyagi magánjogban van és hogy a jognak nincs oly területe, ahol ezek a szabályok nem érvényesülnének, akár lex cogensről, akár dispositiv rendelkezésről van szó. Az erre vonatkozó beható indokolással sajnálatomra nem foglalkozhatom bővebben és áttérek a mű II. részére, amely a „jóhiszeműség és tisztesség általános szerepe" vezér szó alatt öt fejezetben a könyvnek mondhatni főrészét teszi. Az első fej.-ben szerző az ügyletkötés körül tanúsítandó jóhiszeműség és tisztesség fogalmával és alapjával foglalkozva, azt három irányban fejti ki: ügyletbebocsátási, tárgyalási és a szorosabb értelemben vett ügyletkötési jóhiszeműség szempontjából. Az ügyletkötésnél alkalmazandó gondosságra és forgalmi tisztességre, valamint a színlelés elitélésére, a támadás kellő mérlegelésére való beható utalás után, igen érdekesen kiemeli szerző különösen az igazmondási és közlési kötelezettséget, mely utóbbinál igen helyesen hangsúlyozza, hogy az a kötelezettség nem csak szándékosság, hanem súlyos gondatlanság utján is megsérthető. Mellékesen megjegyzem, hogy a Pp. 222. §. második bekezdésére való utalás talán helyén való lelt volna. Ez a törvényhely nem kötelezi ugyan a felekel az igazmondásra, azonban azl, aki jobb tudomása ellenére nyilvánvalóan valótlan tény! állít, vagy nyilvánvalókig alaptalanul tagad sKb., pénzbírsággal sújtja, mely rendelkezésben ugyanaz az alapgondolat rejlik, amelyei szerző ebben a fejezetben oly szépen kidolgoz. A második fej. főkép az ügyleti akarat értelmezésénél foglalkozik, a hol szerző nagy súlyt helyez az egyes társadalmi osztályokban és szakkörökben dívó u. n. forgalmi szokásai, ra, a mivel kapcsolatban három elméletet említ: az u. n. akaratelméletet, a törvény- vagy jogelméletet és a kijelentési elméletet: ezeket egyenként tárgyalva oda konkludál, hogy a hazai gyakorlatunk amint ezf a Ptkv. Ind. is mondja — a kijelentési elméletet követi. Ez a kérdés nálunk már a szokások