Magyar jogi szemle, 1936 (17. évfolyam, 1-10. szám)
1936 / 4. szám - Lejárat napja vagy "Fizetés napja" a váltójogban
lejáratkori, akár a tényleges fizetéskori árfolyamot vettük irányadónak, külömbséget nem észleltünk. A dollár 5.71 volt úgy a lejárat idején, mint a tényleges fizetés idején. A külföldi valuták stabilitása mellett még a pengő nemzetközi értékcsökkenése sem idézett elő változást, mert a törvény szigorával fenntartott kényszerárfolyam egy színvonalon tartotta az akkor még stabil dollár és font pengőben kifejezett árfolyam értékét. Hogy azonban a Vt. világos rendelkezésének megváltoztatása és az átszámítási időpont mesterséges eltolása, a magánjog feladatát képező valorizációs probléma megoldására nem alkalmas és a magyar fizető eszköz fokozatos romlásának fikciójára felépített tényleges fizetési időpontnak mint a külföldi pénznem átszámítási alapjának a magyar judikaturába való bevezetése és intézményesítése mennyire nem indokolt, arra akkor volt kénytelen a Kúria is ráeszmélni, amikor a magyar pengő tényleges vagy kényszerű stabilitása mellett a dollár és a font árfolyama kezdett zuhanni. Az adós most felhasználva a fennálló kúriai gyakorlatot, ismét a hitelező kárára spekulálva késlekedett a fizetéssel, mert hiszen neki az állott érdekében, hogy a tényleges fizetés kurzusát vehesse igénybe. Tehát az adós, ha a sokszor említett 100 dolláros váltótartozása pl. 1933. január 1-én vált lejárttá, ismét a régi recept szerint pereltetni hagyta magát, kihúzta a váltópert, mondjuk, 1934. szeptemberéig, ekkor a kielégítési végrehajtás foganatosítása előtt fizetett, azonban nem a lejáratkori árfolyamnak megfelelő 5.7l-es alapon, hanem tényleges fizetés időpontjában fennállott 3.30-as alapon. A visszaélési lehetőséget tehát éppen az annak megakadályozására kialakult contra legem gyakorlat idézte elő. A Kúria kénytelen volt belátni, hogy hasztalan dobta oda áldozatul a Vt. 37. §-át és az említett gyakorlattól eltérően először 5004/1933. sz., utoljára pedig 1935. június 1-én 3386/1934. sz. határozatával mondotta ki ismét, hogy a „Vt. 37. §-ban foglalt „fizetési nap" alatt nem azt a napot kell érteni, amelyben a fizetés történik, hanem azt, amelv mint a lejárat ideje állapíttatott meg. (Kúria, 3386/ 1934.) „Az adósok tartozásukat nem a valóságos fizetési napját, hanem a váltó-lejárati napját megelőző utolsó árfolyamon tartoznak megfizetni." (Kúria 5004/1933.) A Kúriának a legális állásponthoz való visszatérése nem szolgálhat ismét valorzációs célokat, még akkor sem, ha ezt a gyakorlatváltozást, illetve a helyes gyakorlat helyreállítását megrögzítő Ítéletre, valorizációs okok, nevezetesen az angol fontnak és az amerikai dollárnak áresése is szolgáltatott okot. Nem pedig azért, mert, azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy az átszámítási időpontnak a lejárat napjáról a tényleges fizetés napjára való áttolása nem oldotta meg a valorizációs problémát, éppen