Magyar jogi szemle, 1936 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Lejárat napja vagy "Fizetés napja" a váltójogban

lejáratkori, akár a tényleges fizetéskori árfolyamot vettük irány­adónak, külömbséget nem észleltünk. A dollár 5.71 volt úgy a lejárat idején, mint a tényleges fizetés idején. A külföldi valuták stabilitása mellett még a pengő nemzetközi értékcsökkenése sem idézett elő változást, mert a törvény szigorával fenntartott kény­szerárfolyam egy színvonalon tartotta az akkor még stabil dol­lár és font pengőben kifejezett árfolyam értékét. Hogy azonban a Vt. világos rendelkezésének megváltozta­tása és az átszámítási időpont mesterséges eltolása, a magánjog feladatát képező valorizációs probléma megoldására nem alkal­mas és a magyar fizető eszköz fokozatos romlásának fikciójára felépített tényleges fizetési időpontnak mint a külföldi pénznem átszámítási alapjának a magyar judikaturába való bevezetése és intézményesítése mennyire nem indokolt, arra akkor volt kény­telen a Kúria is ráeszmélni, amikor a magyar pengő tényleges vagy kényszerű stabilitása mellett a dollár és a font árfolyama kezdett zuhanni. Az adós most felhasználva a fennálló kúriai gyakorlatot, ismét a hitelező kárára spekulálva késlekedett a fizetéssel, mert hiszen neki az állott érdekében, hogy a tényle­ges fizetés kurzusát vehesse igénybe. Tehát az adós, ha a sok­szor említett 100 dolláros váltótartozása pl. 1933. január 1-én vált lejárttá, ismét a régi recept szerint pereltetni hagyta magát, kihúzta a váltópert, mondjuk, 1934. szeptemberéig, ekkor a ki­elégítési végrehajtás foganatosítása előtt fizetett, azonban nem a lejáratkori árfolyamnak megfelelő 5.7l-es alapon, hanem tény­leges fizetés időpontjában fennállott 3.30-as alapon. A visszaélési lehetőséget tehát éppen az annak megakadályozására kialakult contra legem gyakorlat idézte elő. A Kúria kénytelen volt belátni, hogy hasztalan dobta oda áldozatul a Vt. 37. §-át és az említett gyakorlattól eltérően elő­ször 5004/1933. sz., utoljára pedig 1935. június 1-én 3386/1934. sz. határozatával mondotta ki ismét, hogy a „Vt. 37. §-ban foglalt „fizetési nap" alatt nem azt a napot kell érteni, amelyben a fizetés történik, hanem azt, amelv mint a lejárat ideje állapíttatott meg. (Kúria, 3386/ 1934.) „Az adósok tartozásukat nem a valóságos fizetési nap­ját, hanem a váltó-lejárati napját megelőző utolsó árfolya­mon tartoznak megfizetni." (Kúria 5004/1933.) A Kúriának a legális állásponthoz való visszatérése nem szolgálhat ismét valorzációs célokat, még akkor sem, ha ezt a gyakorlatváltozást, illetve a helyes gyakorlat helyreállítását meg­rögzítő Ítéletre, valorizációs okok, nevezetesen az angol fontnak és az amerikai dollárnak áresése is szolgáltatott okot. Nem pedig azért, mert, azt hiszem, sikerült bebizonyítanom, hogy az átszá­mítási időpontnak a lejárat napjáról a tényleges fizetés napjára való áttolása nem oldotta meg a valorizációs problémát, éppen

Next

/
Thumbnails
Contents