Magyar jogi szemle, 1936 (17. évfolyam, 1-10. szám)

1936 / 4. szám - Lejárat napja vagy "Fizetés napja" a váltójogban

165 így is alakult, úgy látszott, hogy a lejárati napnak a fizetési nappal való felcserélése a hitelező hőrére spekuláló késedelmes adóssal szemben, a hitelező érdekeit kellőképen meg is védi. Ez az elgondolás a gyakorlatot arra késztette, hogy ezt az átszámítási módot átültesse a K. T. területére is, ahol pedig a torvény 326. §-a, minden stiláris elírástól mentesen, kétséget kizáró módon, úgy rendelkezett, hogy az átszámítás a ,,lejárat napján" jegyzett árfolyam szerint történik. A birói gyakorlat ezt a kérdést úgy váltójogi, mint kereskedelmi jogi, továbbá magánjogi téren is annyira elintézettnek tekintette, hogy a sokáig forrongó kérdésre a 764. számú elvi határozattal pontot is tett. Annak cáfolhatatlan igazolására, hogy a 764. számú elvi határozat meghozására indokul az a később megdöntött fikció szolgált alapul, hogy a lejárati napnak a ,,tényleges fizetési nap"-ra való áttolásával a valorizációs probléma végleges megoldása talál, a 764. számú elvi határozat indokolásából idézzük a következőket: ,,a szolgáltatás a teljesítés idejében csak úgy felel meg a szerződésben meghatározott mértéknek, ha a hitelező annyi értéket kap, mintha a külföldi pénzt természetben kapta volna, vagyis ha az adós a fizetéskor érvényben álló árfolyam szerint fizet." Hogy a hitelező mennyire nem kapta meg a tényleges értéket a ,,fizetéskor érvényben álló árfolyam szerinti'' teljesítéssel, arról alább szólunk. Ilymódon került bele a váltójogi judikatúrába a váltójogban seholsem szereplő tényleges fizetés napja. Itt kell megjegyeznem, hogy a váltóelmélet ismeri az u. n. szűkebb értelemben vett fizetési napot. Ugyanis, ha a váltó lejárata vasár- vagy ünnepnapra esik, úgy a 103. §. értelmében ,,fizetési nap" alatt a vasár- vagy ünnepnapra eső legközelebbi köznapot értjük, míg a lejárat napja a vasár- vagy ünnepnap marad. Ez a fizetési nap azonban nem tévesztendő össze a váltóadós spekulatív önkénye szerint kiválasztott ,,tényleges fizetési" nappal. Bár, amint fentebb említettük, az állandóan romló magyar fizető eszköz mellett az átszámítási időpontnak ez az eltolása a valorizációs célt elérni látszott, apróbb zavarok már ekkor, a gyakorlat bevezetésénél is mutatkozni kezdtek. Az olasz lira és a francia frank megingása a magyar korona átmeneti árfolyamemelkedése, ismét módot adtak a váltóadósnak arra, hogy a tényleges fizetés napjának önkényes megválasztásával a váltóhitelező kárára spekulálhasson. Ezek a jelenségek azonban csak rövid ideig tartó ámeneti jelenségek voltak, úgyhogy egészen a pengő bevezetéséig ez a valorizációs surrogatum általában a célnak megfelelőnek látszott. A pengő bevezetésével a külföldi fizető eszközök stabilitása mellett ugyanolyan helyzet alakult ki, mint amilyen a béke időkből vett példáknál láttuk. Ugyanis akár a