Magyar jogi szemle, 1935 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 7. szám - Az ügyvédi rendtartás tervezetéről

271 solja, az igazságügyminiszter nem rendelheti el. A kezdeményezés a kamara kezében van. De a kamaráé minden felelősség is! Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az ügyvédség nyíltan sohasem fogja a zárt létszámot megszavazni, még ha elvben helyeselné is. Visszatartja őket az a tudat, hogy nem akarnak olyan színben feltűnni, mintha saját anyagi érdekeikért a jövendő nemzedék érdekét és a szabad ügyvédség elvét feladnák. Visszatartja őket az is, hogy nem látják az intézkedés következményeit tisztán és sokan a szabad ügyvédséget azonosítják az ügyvédség szabadságának és függetlenségének a kérdésével. A numerus clausust az ügyvédségre rá lehet kényszeríteni, de hogy maga vállalja magára, az kizártnak látszik. Aki a zárt létszámot jónak látja és ezért meg akarja valósítani, annak a felelősséget is vállalnia kell — mert ha arra vár, hogy a felelősséget az ügyvédség vállalja, akkor hiábavaló munkát végzett. Azt az elvet, hogy a felvétel kellékei közt az erkölcsi megbízhatóság is szerepel (45. §. 2. pont.) csak helyeselhetjük. Ez a legnemesebb numerus klausus, amely nemcsak a külső kellékek alapján állapítja meg, hogy ki lehet a kamarának a tagja, hanem olyan, szinte becsületbirósági jelleggel ruházza fel az autonóm testületet, amely a kart valóban olyan testületté teszi, amelyhez való tartozás már kifelé is megbecsülést és tisztességet jelent. Ha ezt még kiegészítené olyan jogszabály, ami lehetetlenné teszi, hogy az ügyvédség mellékfoglalkozás legyen olyanok kezében, akik tagadják, szinte szégyenlik ügyvédi mivoltukat és csupán annak anyagi előnyeit akarják élvezni, akkor az ügyvédség nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is az egymagában tisztességet jelentő testületek sorába emelkednék. iHa valóban lesz zárt létszám, akkor a felvétel kérdéséi ugy kell elintézni, hogy minél kevesebb embert érjen sérelem és a pályázók közt azt illesse — az erkölcsi feltételeken felül — az elsőbbség, akit a felvétel megtagadása anyagi romlásba döntene és életfentartását veszélyeztetné. Az 52. §. harmadik bekezdésében, ahol az elsőbbség sorrendjét állapítja meg, nem elég a felsorolás. Világosan ki kell tenni, hogy az, akinek a megélhetését biztosító végellátása vagy egyéb illetménye van — az csak akkor kerülhet sorra, ha már minden más a feltételeknek megfelelő jelentkezőt a kamara felvett. A felvétel kellékeit tárgyaló 46. §. némileg utal erre a szempontra, amidőn a más pályáról átjövök versenyét megszorítva a 65-ik életéven felül nem enged felvételi. A cél világos: hogy a kamara ne legven nyugdíjpótló intézet. De célszerű lett volna kimondani azt, hogy ez azokra vonatkozik, akiknek megélhetést biztosító illetményük vagv nyugdíjuk van, de semmi esetre sem azokra, akik kezdettől fogva mindig csak sz<diad és független ügyvédek voltak. A mostani szövegezés mellett az az ügyvéd, aki sohasem volt más, mint ügyvéd, aki megszerzett vagyonára támaszkodva visszavonult — és azután a gazdasági válság következtében vagyonát elvesztve, öreg