Magyar jogi szemle, 1935 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 7. szám - Finkey Ferenc koronaügyész beszéde hivatali eskütétele alkalmával, 1935. julius 3-án

MAGYAR JOGI SZEMLE Szerkesztő: Dr. ANGYAL PÁL, egyetemi tanár. Felelős kiadó: B ARANY A Y LAJOS, vezérigazgató. Megjelenik havonként, július és augusztus hó kivételével. faerkesztőség: Budapest, I., Karátsonyi-utca 9. Telefonszám: Aut. 538-83 Egyes szám ára a melléklapokkal 2*40 P. 6 szám ára az elsö félévre 12'— P. 7. szám. Budapest, 1935. szeptember hó. XIV. kötet. NKEY FERENC KORONAÜGYÉSZ BESZÉDE HIVATALI ESKÜTÉTELE ALKALMÁVAL, 1935. JÚLIUS 3-ÁN. M. t. Teljes Ülés! Én jól tudom és érzem azt, hogy ezt a legmagasabb kitüntetést és az illetékes legmagasabb tényezők előlegezett bizalmát nem a 12 évi, tehát elég rövid gyakorlati igazságügyi szolgálatomnak köszönhetem, hanem elsősorban az azt megelőző 30' évi jogtanári pályámon és azóta is kifejtett, tehát több mint 40 évi szakirodalmi munkásságom érdemén felüli megbecsüléséül és jutalmául tekinthetem s kineveztetésemben az én igénytelen személyemen át a magyar büntetőjogi tudományosság megtiszteltetését és kitüntetését látom. Ne méltóztassanak kérkedésnek venni, hogy erre hivatkoztam, de önigazolásul hoztam ezt fel arra, hogy tehetségem csekélységének tudatában és gyakorlati szolgálatom fogyatékosságának érzetében miért mertem mégis vállalkozni erre a nagy gyakorlati tapasztalatokat igénylő magas állás elfoglalására. Lelki tusakodásomban ugyanis felbátorított erre Kant Immánuelnek, a német bölcsészeti irodalom fejedelmének egy régen eszembe vésett mondása, aki egyik levelében azt az önvallomást teszi, hogy: „az önbecsülés elvesztését tekintette mindig a legnagyobb bajnak s ettől a kötelességek pontos, — s nála igazán hihetetlenül pontos — teljesítése óvta meg egész hosszú életén keresztül". Erre a nagy példára gondolva merem én is elmondani, hogy nem restellem, hogy oly hosszú ideig csak elméleti ember voltam és most is a magam által is jólismert lelki alkatom szerint inkább elméleti ember vagyok, mert igyekeztem én is tehetségem csekélyebb voltát minél nagyobb szorgalommal s a különböző állásaimban reám váró kötelességeimnek minél odaadóbb teljesítésével pótolni. De aggályaimra megnyugvást merítettem Plósz Sándornak, a legnagyobb polgári perjogászunknak ismert tanításából is, hogy: „az elmélet és a gyakorlat közt a jog művelésében nem létezik és nem is létezhetik ellentét, mert minden gyakorlat elméletet feltételez. Csak az elméleti és a gyakorlati jogászok, illetőleg a hibás, elavult, vagy önalkotta felületes elméletet kö-