Magyar jogi szemle, 1935 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1935 / 6. szám - Definitio a magánjogban

248 javasl. 82. §.), hogy alapítvány akkor jön létre, ha valaki ... úgy rendel vagyontárgyakat, hogy ezek az alapítványt illessék. Ez valamint más jogügyleteknél is a definitio ellen emelt kifogás helytállónak mutatkozik ugyan, azonban nekem az a véleményem, hogy a magánj. törv. javasl. a fent említett öt jogügyletnél nem is akart definitiót adni (kivéve talán az ajándékozást, 1448. §.) és a vonatkozó rendelkezései a javaslatnak nem is definitiók a szerző által felállított alapelvek értelmében. Ugy hiszem, hogy általában véve (kivételnek lehet helye) a törvényhozónak nem is feladata definitiókat adni, ez a tudománynak és jogalkalmazónak feladata (ezzel a kérdéssel különben szerző is foglalkozik a IV. fejezetben). Ha a törvényhozó a magánjogban definitiókat ad, akkor nézetem szerint nem cselekszik célszerűen. Az idők, a viszonyok, a felfogások ugyanis változnak, úgy hogy az, ami ma helyes definitio, bizonyos idő múlva már nem az, és így a jogot alkalmazó bíró ez által könynyen el lesz zárva attól, hogy az élet viszonyainak tényleg megfelelő ítéletet hozhasson stb. Ezt még részletesebben ki kellene fejtenem, de helyszűke miatt nem lehet. Alakalomadtán megteszem. Mindenesetre fontos oka van annak, hogy ,,a magánjogi definitiókkal sok helyütt mégis bizonyos aversio, húzódozás észlelhető" (47. old.). Végül az V. fejezetben tárgyalt ajándékozás kérdésére vonatkozólag van egy rövid észrevételem: Szerző kifogásolja az 1448. §-t több okból, főkép azért, mivel nézete szerint ,,a saját vagyona rovására" szavak feleslegesek, mert akkor is ajándékozás, ha nem saját vagyon rovására juttat az ajándékozó az ajándékozottnak vagyontárgyakat. Az erre vonatkozó fejtegetések kétségtelenül szellemesek és figyelemre méltók. Azonban úgy vélem, hogy az ajándékozás az igazi liberálitásból indulván ki, ezt a nemslelkű és ideális fogalmat inkább ne bántsuk, annál is inkább, mivel a klasszikus felfogásból kiindulva ma még az általános uralkodó felfogás az, hogy az ajándékozó saját vagyonát csökkenti, a megajándékozottét növeli, mégpedig természetesen ingyen. Talán nem helytálló az a felfogás, hogy a teljesített munkáért járó díj elengedése stb. ajándékozásnak lenne minősíthető („minden ajándékozás tulajdonképen nem más, mint tartozáselengedés" 116. old.). Még sok mondani valóm lenne, de befejezem jelen soraimat. Igen örvendetes, midőn a mai nehéz életviszonyok közepette akad jogász, aki ily filozófiai alapon felépült, absztrakt fogalmakból álló ily kitűnő könyvet ír; ehhez idealizmus szükséges, ami a jövőre nézve mindenesetre szép perspektívát nyújt. A fiatal generációhoz tartozó szerzőnek e kiváló, nagy készültségről, széles olvasottságról és mély tudásról tanúskodó munkájához csak gratulálni lehet, mely munka a magyar jogirodalomnak díszére válik. Dr. Schuster.