Magyar jogi szemle, 1934 (15. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 10. szám - Beck Salamon: Magyar Védjegyjog [Könyvismertetés]

371 fejtegetéseit s osztom szerzőnek azt a felfogását is, hogy ,a genfi egyezmény éppen ebben a kérdésben a mai dogmatikai alaptól lényegesen inem tér el, mert a telepítés elsődleges szempontja: a differentia loci ezután is megmarad, a differentia personae pedig oly elvi alap, amely a telepes kijelölésében a mai dogmatikai felfogás szerint is meg van, sőt ha telepes kijelölve nincsen, az elfogadó személyében a presumptiv telepes fogalmával állunk szemben. Igen érdekesek szerzőnek a váltóteljesílési jog történetére vonatkozó (fejtegetései is. De a magam részéről nem ezt a részt tartom a mű legértékesebb részének. A legértékesebb rész szerintem az utób.gos telepítés problémájával foglalkozó dogmatikai rész. Az utólagos telepítést a szerző mint önálló jogmatériát tárgyalja s fejtegetései tele vannak új és eredeti megállapításokkal, plasztikus fejtegetéseikkel s kitűnő didaktikai érzékről és éles jogászi logikáról tesznek tanúságot. Mindjárt érzi az olvasó, hogy a szerző éveken át tanította a kereskedelmi és váltójogot és hogy tanítás közben szerzett tapasztalatait munkájában mind felhasználta. Érdekesen ismerteti az 1911. évi jogászgyűlés vitáját és ikellően méltányolja a 945/911. V. számú kúriai határozat jelentőségét. Ez a határozat az a jogi bázis, amelyen a magyar forgalmi életben az utólagos telepítés alapszik. A magyar judikatura érdeme, hogyezt a kérdést nemzetközi relációban is a forgalom érdekeinek megfelelően oldotta meg és tisztázta. Sajnos a rendelkezésemre szabott hely szűk volta nem engedi meg, hogy szerző kitűnő munkájával e helyen bővebben foglalkozzam s nem is tartom magam a váltójogban oly szakembernek, hogy a könyv dogmatikus részében foglalt fejtegetésekkel részletesen polemizáljak. Mindenesetre szükségesnek tartom azonban megjegyezni, hogy a genfi 10. szakasszal kapcsolatban lezajlott jogirodalmi vitával kapcsolatban kifejtett álláspontját elfogadom. Helyesnek tartom azt is, amit a biankováltó, valamint az utólagos telepítés törvényhozási szabályozásáról ír, mert ebből a szempontból nemzeti törvényhozásunk karakterisztikus vonásait és útjait a genfi egyezmény alapján elkészítendő váltótörvénynél sem fogjuk nélkülözhetni. A genfi egyezményt aláírtuk, sajnos azonban a közbejött gazdasági válság, a transzfermoratórium, a devizakorlátozások következtében az egyezmény megerősítését elhalasztottuk, mert a súlyos gazdasági és pénzügyi helyzet a magyar törvényhozást és a kormányt olyan rendelkezésekre kényszerítette, amelyek a külföldi hitelezők részére járó fizetést oly módon korlátozzák, hogy ez a korlátozás nem volna összhangban az egyezmény rendelkezéseivel. Az uralkodó felfogás szerint egyelőre nem is gondolhatunk arra, hogy az egyezményt rövidesen törvényerőre emeljük. E tekintetben azonban az uralkodó felfogással nem érthetek teljesen egyet. Az egyezményt ne ratifikáljuk még, ezt helyesnek tartom, de miért ne léptethetnénk életbe a ratifikálás előtt mint belső törvényt az Egységes Váltójogot és a kolliziós normákat tartalmazó második egyezményt? Nem volna-e helyesebb e két egyezményt már most mint belső törvényt életbeléptetni és ezáltal a váltó-