Magyar jogi szemle, 1934 (15. évfolyam, 1-10. szám)
1934 / 10. szám - Váltóárfolyamszámítás
351 és könyvünk megjelenése idején fennálló kúriai gyakorlatra való hivatkozással. IV. A külföldön Staub által propagált óvásfeluételkori számításnak nálunk nincs követője. Ad I. Az I. alatti számítás azért kifogásolható, mert módot nyújt a visszkeresőnek, hogy a visszkereset megindításával, a visszkeresett kárára spekuláljon. Ad II. A lejáratkori számítás sem méltányos a visszkeresetire, ímert bár (abban igaza van Plósznak, hogy ,,a váltóbirtokosnak a lejárat napján kellett volna a fizetést megkapni'1, azonban ehhez ,a megokoláshoz kénytelenek vagyunk hozzáfűzni, hogy de még nem a visszkeresettől, akinek tartozása a lejáratkor még fenn sem állott. Amint nagyon találóan mondja a Kúria P. VII. 3740/1923. ,sz. ítéleti indokolása: „Nem tételezhető fel, hogy a törvényhozó, ha akarata az lett volna, hogy csak a váltó lejárata utáni időben keletkező és szintén átszámítandó követelési összegek egy korábbi időpontban, nevezetesen a váltó lejáratkor fennállott árfolyam szerint számítandók át, ezt a törvényben kifejezetten ki nem mondotta volna." Ad III. A tényleges fizetéskori árfolyamot ugyanazon okból nem tartjuk megfelelőnek, mint a visszkereset indításkori árfolyam számítást. Itt ugyanis az adós spekulálhat a visszkereső hátrányára különösen akkor, amikor az átszámítandó valuták értőkcsökkenő tendenciát mutatnak. Kuncz, Bozóky és Pethő álláspontját a fentieken felül azért sem oszthatjuk, mert a V. T. 37. §-ához fűződő gyakorlatnak a V. T. 50. §. 3. bekezdésével való összefüggésbe hozása nem indokolt, mert a V. T. 37. §-a arra az esetre rendelkezik, ha a váltó a benne megjelölt fizetési helyen forgalomban nem levő pénznemről vagy számolási értékről beszél, az 50. §. 3. bekezdésben szabályozott esetben azonban a fizetés helyén forgalomban van a váltóban kiikötött idegen pénznem, csak a visszkeresett lakhelyén nincs. A két törvényhely összefüggésbe hozása arra a konklúzióra vezet, hogyha a V. T. 37. §-ának értelmezése megváltozik, amint az a Kúria leglújabb állásfoglalása szerint be is következett, akikor per analógiám itt sem lehet iá fizetési nap alatt mást érteni, mint a (lejáratot. Álláspontom helyességét á tekintetben, hogy a V. T. 60. §-ának 3. bekezdése alkalmazásánál irányadó és a V. T. által meg nem jelölt időpont meghatározásánál a V. T. 37. §-ában megjelölt időponttól függetlenül kell eljárnunk, igazolni látszik a Kúria legújabb gyakorlati irányát kifejezésre juttató, a jopoyakorlatnál részletesen közölt C. VII. 5004/1933. számú Ítélete is. Ebben az Ítéletben ugyanis, amidőn határozottan kiimondja a Kúria, hogy a V. T. 37. §-ában foglalt „fizetési nap" megjelölés alatt a lejárat napja értendő, addig a V. T. 50. §-ának 3-iik bek. vonatkozólag fenntartja régebbi (VII. 6053/1923.) Ítéletében elfoglalt ama álláspontját, hogy az „átszámításra a tényleges fize-