Magyar jogi szemle, 1934 (15. évfolyam, 1-10. szám)

1934 / 9. szám - A tárgyi felelősség kérdése részben önokozta kárnál

324 azonban nem kell külön foglalkoznunk, mert az a magyar törvény megfelelő kifejezésének az értelmével teljesen azonos. Nem kell különös bölcseleti képzettség vagy elmélyedés annak a felismeréséhez, hogy egy-egy eseménynek nem csak egy, hanem több együttható oka is lehet, sőt ez rendszerint így is van. Nem kivétel az az eset sem, ha valamely eseményt emberi magatartások idéznek elő; ilyenkor is előfordul, sőt mindennapos jelenség, hogy ugyanannak az eseménynek az előidézésében több személy magatartása játszik szerepet, sőt döntő szerepet, úgy, hogy egyikük nélkül sem lehetne elképzelni az esemény létrejöttét. Olyan tapasztalati tény ez, amelyet valójában mindenki ismer, az is, aki teljes tudatossággal végig nem gondolta; nem lehet tehát azt állítani, hogy a közönséges szóhasználat ezzel ellentétes értelmet tulajdonítana az ok és okozás kifejezéseknek. Az ellenkezőről könnyű meggyőződni; egy-két példa elég lesz erre. Tegyük fel pl., hogy valaki leül kártyázni olyan társaságban, amelyről tudja, hógy hamis kártyások vannak benne s ott érzékeny veszteséget szenved, vagy, hogy utcai tüntetés idején szükség nélkül olyan helyre megy, ahol a tömeg már erőszakoskodni kezdett, holott ezt látta s aztán kődobástól megsebesül. Mind a két esetben azt fogjuk mondani, hogy a póruljárt maga volt az oka a veszteségének, illetőleg a sérülésének, de ugyan ki fogja ezt úgy érteni, hogy a hamiskártyást vagy azt, aki .a követ dobta, nem tartjuk a kártyaveszteség, illetve a sebesülés okozójának? Az általános tapasztalatnak megfelelő közönséges szóhasználat szerint tehát az, hogy valamely emberi magatartást egy más esemény okozójának mondunk, nem foglalja magában annak a kijelentését, hogy azt az eseményt egyedül az így megjelölt emberi magatartás idézte elő, hogy más személynek a cselekvését vagy mulasztását nem lehet szintén a kérdéses esemény okának tekinteni. Nem lehet ilyen értelmet tulajdonítani az 1874:XVIII. t.-c. itt tárgyalt rendelkezésének sem és így az 545. E. H. felfogásának, amely az okozás alatt kizárólagos okozást ért, inincs törvényes alapja. De még, ha valaki abból a felfogásból indulna is ki, hogy az okozás fogalma oszthatatlan s hogy ennek következtében valamely eredmény létrehozásában közreható több emberi magatartás közül mindig csak egyet lehet a kérdéses esemény okozójának tekinteni, ez is csak arra adhatna ösztönzést, hogy az eredmény létrehozásában közreható magatartások közül gondos mérlegeléssel kikeressük azt, amelynek a többinél inagyobb, döntő jelentősége van s ebben ismerjük fel a létrejött eredménynek az okát. Ebből következik, hogy az utóbb említett szemlélet mellett is a balesetet szenvedett saját hibájával okozottnak kell tekinteni a halált, vagy sérülést minden olyan esetben, amikor az a hiba nem volt ugyan kizárólagos, de a baleset előidézésében mégis döntő szerepe volt s mellette a veszélyes üzem fenntartójának, vagy az ő megbízottjának a hibája csak kisebb szerepel vitt. Igaz, hogy az 1874:XVIII. t.-c. a kár megosztásáról, ami pedig a mindkét oldalról elkövetett hibák kölcsönös számbavételének rendsze-