Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 9. szám - Illetékesség haszonbérleti ügyben

316 följegyzések alapján készült, huszonkét kötetre rúgó naplóját. Ennek a naplónak a trianoni békeszerződés létrejöttére vonatkozó nevezetesebb részeit ismerteti Czakó István „A trianoni békekötés felelőssége" című könyvében. A munka elolvasása után magunk is osztozunk a szerzőnek abban az előrebocsátott megállapításában, hogy Dávid Hunter Millernek azok a följegyzései, amelyek a trianoni békeszerződésre vonatkoznak, e béke revíziójára irányuló törekvéseinknelk jelentős ' támaszáé kául szolgálhatnak. A szerző éppen ezért reviziós mozgalmunknak is nagy szolgálatot tett azzal, hogy Hunter Millernek reánk tartozó leijegyzéseit a magyar közönséggel megismertette. A szerző külön-külön foglalkozik a csehek, a szerbelk, a románok és az Ausztria részére itélt területek elszakítására vonatkozó tárgyalásokról készült 1 öl jegyzésekkel. Az ia nemes hevület és fölhá'borodás,. amely e jegyzetek ismertetése során a szerzőt elfogja, fölöttünk is úrrá lesz, ha olvassuk például, hogy Benes mint igyekezett elhitetni a delegátuskokkal azt, hogy „Szlovákia" lakossága mindig „csehül" érzett és „nem volt és most sincs más vágya, mint az, hogy az új államhoz csatlakozhassák". De ezt a valótlanságot is felülmúlja Benesnek a Legfelsőbb Tanács előtt tartott expozéjában előterjesztett statisztikája: „Szlovákia 2300 köztisztviselője közül mindössze 17 volt szlovák, 1700 bírója közül szlovák csak egy volt és körülbelül 2500 adótisztviselője közül mindössze 10 szlovák származású akadt". És mit szóljunk Bratianu nagylelkűségéhez, aki a debreceni kerületet, amely szerinte magába zár számos románlakta helyiséget és várost, azért nem igényelte Románia részére, mert a Debrecent környező területeknek aktív magyar lalkossága „is" van? Mélységes elkeseredés vesz erőt rajtunk is, ha olvassuk ellenségeinknek ilyen és ehhez hasonló hamis adatokra fölépített előterjesztéseit és ha tapasztaljuk azt a lelkiismeretlenséget, amellyel a Legfelsőbb Tanács ezeket az előterjesztéseket mindannyiszor honorálta, a Magyarország és Románia között húzott határvonal megállapításakor például azzal a 'kényelmes indokolással, hogy „az albizottság által előterjesztett hatalmas anyag részleteinek vizsgálata oly feladat, amelyet a tanácsnak elvégeznie nem áll módjában". Megdöbbenve veszünk tudomást arról, hogy Nyugatmagyarország problémáját anélkül, hogy ez a .kérdés a béketárgyalások előtt az érdekelt felek között egyáltalában fölmerült volna, Balfour és később Wilson milyen erőszalkosan vetették föl. Kockajátékot űztek a magyarság telhetetlen tetemén és ha egyik-másik delegátus (Lansing, Sonnino) lelkiismerete meg is szólalt, szavuk elmerült a közöny és a rosszakarat posványában. Valóban úgy van, ahogy a szerző mondja: pár perc alatt végeztek ezer esztendőn át hozzánk tartozó területek és több milliónyi magyar ember sorsával. így szabdalták szét ezer éves testét <annak a magyarságnak, amely évszázadokon át vitézül állta helyét a nyugati kultúra őrfokán. És ha únos-untalan hallanunk kellett azt a vádat, hogy nemzetiségeinkkel szemben türelmetlenek voltunk, amit összeomlásunk előestéjén