Magyar jogi szemle, 1933 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1933 / 3. szám - A felhívási vitához

93 térítésszeríí megtérítésénél, — egy megszűnt és nem hatályában fennmaradó szerződés után lehet csak követelni és ha a díjfizetés megszüntetése nem egyszersmind a szerződés megszűnését jelentené, hanem csak egy „büntetést" azért, mert a biztosított idejében nem fizetett, akkor a biztosítónak nyilván joga volna 20 éven át minden évben kivetnie ezt a büntetést, mert a fél a díjfizetést 20 éven át konzekvensen elmulasztotta, a szerződés pedig a cikkíró urak szerint egész idő alatt hatályban volt?! Kétségtelen ezekután, hogy ha a törvényhozó ezt a jogot nem adta meg a biztosítónak, — csupán egyszer és pedig a díjfizetés felmondásnélküli megszüntetésével kapcsolatban, úgy a díjfizetés megszüntetése magának a szerződésnek megszűnését jelenti és nem annak fennmaradását! Ami pedig ama megjegyzést illeti, hogy a törvényhozónak nem állott szándékában a biztosított feleket kedvezőtlenebb helyzetbe hozni az előbbihez képest, annak vizsgálatánál csak a törvény tételes rendelkezéseire vagyunk utalva. A törvényhozó szándékát Gold Simon ügyvéd úr és Tury professzor úr, mint a Biztosítási Szaktanács tagjai, illetve a novella tervezetének szerkesztői, tényleg kellett, hogy ismerjék, de mit tehet arról a Curia, hogy éppen az intencióval ellenkező rendelkezés jutott a törvénybe?! Ha a törvényhozó a 30 napos respirót nem akarta elvenni a biztosított felektől, akkor mégis miért helyezte hatályon kívül a K. T.-nek éppen 505. §. 3. pontját, amely azt megadta? Szerény véleményem szerint a legis raliot (felesleges ott kutatnunk, ahol azt a törvény világos rendelkezéssel kifejezésre juttatta. És ha ez a tételes rendelkezés nem fedi a legis ratio-t, akkor a törvény rossz és a Curia mást nem lehetett, mint ezt a törvényt alkalmazta, mert ahhoz kötve volt. Hiszem, bogy a felhívás kérdésében elfoglalt ellentétes álláspontok nemes megvitatásából egy tisztultabb áthidaló nézet fog kialakulni, annál is inkább, mert sok konkrét gondolat is elhangzott a reparáció tekintetében. Tartunk azonban attól, hogy az ellentétes álláspontok kifejzésre fognak jutni a jogszolgáltatásban is, amitől óvjon mindnyájunkat Justitia istenasszony, mert ez a legnagyobb jogbizonytalanságra fog vezetni. Sajnos immár ott tartunk, hogy egy mondvacsinált konkrét perujitási ügyben az alsójbiróság hatályon kívül helyezte a felsőbíróságnak ítéletét minden új bizonyíték nélkül csak azért, mert a felhívás kérdésében nem osztotta a Curia álláspontját. Halkan és félve felvetjük már most a kérdést, hogy helyes és indokolt-e legfelsőbb bíróságunk állandó gyakorlatának elfogadását az alsóbb bíróságok tetszésére bízni és a jogkereső közönséget jogbizonytalanságnak és azon „lutrinak" kitenni, hogy ügye felhivásellenes vagy felhivásmelletti tanácshoz kerül, vagy a pertárgy értékénél fogva feljut-e a Curiára, ahol a kérdésben állandó megtisztult gyakorlattal számolhatunk már. Fel kell továbbá vetnem azt a kérdést is, hogy ha a Curiának állandósult gyakorlata jogegységi határozat jellegével felruházva