Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 10. szám - A jelenkor jellemző jogi törekvései

398 szétválasztó mélyreható ellentétek között az egységesítési törekvések gyakorlati sikerét remélni, mégis megállapíthatjuk azt, hogy ezek a törekvések a világtörténelmi fejlődés irányában haladnak s összhangban állanak az emberi közösség gondolatával, amely az emberiség életét a nemzeti elkülönülések között is a művelődés előhaladásában ösztönszerűleg is mindenkor uralta. VII. Meg kell emlékeznünk még, mint a jelenkort jellemző nevezetesebb jogi törekvésekről: a „szabad jog" és a „szabad jogszolgáltatás" gondolatáról, az u. n. szabad jogmozgalomról, a „1-reirechtsbewegung"-ról. Cn. Flavius álnéven egy német író vetette fel azt a gondolatot, hogy a birónak felhatalmazást kell adni arra, hogy minden egyes jogesetet a törvénytől többé-kevésbbé függetlenül bírálhasson el, mintegy minden egyes jogesetre külön megfelelő szabályt alkothasson s egyéniségét, egyéni felfogását akadálytalanul vihesse be a jogesetek elbírálásába. Ez az elgondolás a törvény helyett a jogtudományt kívánná uralkodó pozícióba állítani, s el akarná vetni a jogszolgáltatásban eddig általában követett alapelvet, hogy a birónak a törvény szerint vagy legalább is lehetőleg a törvényhez szorosan alkalmazkodva kell ítélnie s e részben mint minimumot állítja fel a „szabadjogszolgáltatás" követelményeként, hogy a birónak joga legyen a törvény szavától eltérni, ha úgy látja, hogy a törvény nem nyújt az esetre vonatkozóan kétségtelen döntést, továbbá ha a biró lelkiismeretes meggyőződése szerint úgy látja, hogy a döntés idejében az államhatalom nem úgy rendelkezett volna, mint ahogy a törvény rendelkezik, vagy ha rendkívül bonyolult vagy csak mennyiségileg bizonytalan esetről van szó, például a nem vagyoni kárért való felelősség esetében, végül, ha a perben mind a két fél feloldja a bírót valamely állami jogszabály figyelembevételének kötelessége alól. Ez a gondolat — amint Klein Ferenc kiemeli — még minimális követelményeiben is a jogtudományt állítaná a törvényhozás helyébe s a bírót tenné annak legfőbb orgánumává, amivel a biró valóságos jogalkotó szerv, jogforrás lenne a szó szoros értelmében. Ez mindenesetre felforgatná azt a viszonyt, amelyben meggyökerezett felfogásunk szerint a jogtudománynak a törvényhozáshoz s a törvényhozásnak az igazságszolgáltatáshoz állania kell, hogy a törvényben megnyilvánuló nemzeti közakarat minden irányban érvényesülhessen. S vájjon ki merné a felelősséget vállalni azért, hogy az alkotmányos lormában kijelentett közakarattal a biró egyéni felfogása jogalkotó hatalomként szembeállíttassék. Ez lényegileg nem lenne egyéb, mint a szokásjogi rendszerben megvalósuló egyéni döntések hátrányainak megörökítése a szokásjognak, mint a nemzeti közmeggyőződés kialakult jogi tételeinek kötelező erejében benne rejlő korrektivumok nélkül. Bár mindnyájan távol állunk attól, hogy a törvény betűszerinti szolgai alkalmazásában keressük a helyes igazságszolgáltatás alapját s mindnyájan kívánatosnak tartjuk azt, hogy a birónak joga legyen