Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 6. szám - A törvénykezés egyszerűsítéséről. [Elhangzott a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának és a Budapesti Ügyvédi Körnek 1930. április 29-én tartott együttes ülésén.]

219 tek-e azok a rendkívüli körülmények, amelyek az 1925. év törvényhozását arra indították, hogy az értékhatárok kérdését egyelőre rendeleti ütra engedje. Véleményem szerint nem. Hogy miféle értékhatárok fogják a pereknek és a jogorvoslatoknak olyan megoszlását biztosítani, amely mellett a törvénykezés rendje végre megvalósulhat — mert ez a főszempont — azt ma még nem tudjuk, sőt nem is sejtjük, még mindig a kísérletezés stádiumában vagyunk. A rendeleti szabályozás lehetővé teszi az értékhatárok fokozatos emelését, tehát egyelőre próbaképen az emelés kisebb mértékét; ellenben törvényi szabályozásnál — ennek maradandóbb jellegére tekintettel — az értékhatáremelésnek olyan magasnak kell lennie, hogy az a kivánt cél megvalósulását hosszabb időre föltétlenül biztosítsa. A törvénynek évenként — kétévenként való megváltoztatása ugyanis nemcsak törvényhozás-technikai akadályokba ütközik, hanem a törvények állandóságába vetett hitet is megrendíti. Ami pl. a kúriai felülvizsgálat értékhatárát illeti, rendeleti szabályozás esetén egyelőre fenntarthatónak vélem az 5000 P-ős értékhatárt, bízva a javaslat egyéb újításainak az ügybejövjeteit csökkentő hatásában, amit persze remélni igen, de bizonyosra venni nem lehet, — törvényi szabályozás esetében ellenben éppen erre a bizonytalanságra tekintettel, az ügyvitel rendjének föltétlen biztosítása érdekében 10.000 pengős értékhatárt javasolnék és ennek a szószólója volnék. A rendeleti szabályozás — esetleg annak a még szükséges próbaidőre pl. két esztendőre korlátozásával — minden esetre arra az irányzatra kedvezőbb, amely a túlságosan magas értékhatáremelésnek nem barátja. Célszerűbbnek látom tehát a rendeleti szabályozást, de nincs elvi akadálya a törvény útján való rendezésnek sem. III. Azoknak az eszközöknek egyike, amelyektől munkamegtakarítást szokás várni s amelyek emellett az eljárást is gyorsítják és olcsóbbá teszik — a fizetési meghagyás, különösen a kötelező fizetési meghagyás. A németországi tapasztalatok, ahol a kötelező fizetési meghagyást, amint arra Teller Miksa ügyvéd úr értékes felszólalásában rámutatott, — úgy a törvényszéki, mint a járásbirósági eljárásban eltörölték — kedvezőtlenek. Ellenben Ausztriában, ahol a fizetési meghagyás nem kötelező — Slama osztrák igazságügyminiszternek egyik mostanában megjelent cikke szerint — a fizetési meghagvások száma 1923— 1928-ig 41.000Lről 310.000-re emelkedett. Slama úgy véli, hogy a forgalmi élet azért veszi mind nagyobb mértékben igénybe a fizetési meghagyást, mert ez a legegyszerűbb és legolcsóbb eszköze annak, hogy a hitelező mulasztási határozathoz és ezen keresztül bírósági végrehajtáshoz jusson. 17*