Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 6. szám - A törvénykezés egyszerűsítéséről. [Elhangzott a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának és a Budapesti Ügyvédi Körnek 1930. április 29-én tartott együttes ülésén.]

213 Kérdem már most, ha a másodelnök úr két 1 irótársát maga mellé vette volna s az ítéleteket a velők való tanáesfeozás után hozta volna meg, vájjon akkor 7X3, tehát 21 végitéletet hozott volna ugyanaz alatt az idő alatt? Mert az említett merész megállapításhói ez következnék. A törvényjavaslat a törvényhozás további rendelkezéséig* fenntartja polgári peres és nem peres ügyekben a törvényszéki egyesbíráskodá'st. Az előrebocsátottakból önként következik, hogy ez ellen nincs észrevételem, főleg ha annak hátrányai az imént említett tanácsbeosztási módszerrel s más alkalmas ügyviteli és egyéb intézkedésekkel enyhíttetni fognak. II. Minden perrendi novellának egyik fő ütközőpontja az értékhatárok kérdése. A legnagyobb izgalmat a fellebbezési értékhatárnak, nevezetesen a jársbirósági Ítéletek ellen használható fellebbezések értékhatárának a meghatározása szokta kelteni. A német perrendi javaslat 300 birodalmi márkára, tehát kereken 400 pengőre kívánja ezt az értékhatárt felemelni, ami ellen viharos ellentmondás zúg végig a német ügyvédi testületek ülésein és az ottani szaksajtóban. Ez az értékhatár azért igényel szigorú megfontolást, mert az egyesbíró végleges hatályú Ítélkezésének — hacsak a viszonyok végső kényszere mást nem követel — szerény keretek között kell mozognia. Nálunk az 1925:V11I. t.-c-nek ma is hatályban levő 55. §-á felhatalmazta az igazságügyminisztert, hogy a Pp.-ben a járásbíróság jogköre és a fellebbvitel stb. tekintetében értékhatárul megállapított összegeket a törvényhozás rendelkezéséig rendelettel megváltoztathassa. Ezek szerint most a kérdés nem a körül forog, megadja-e majd az új törvény a miniszter részére ezt a felhatalmazást, hanem a körül, hogy az 1925:VIII. t.-cikkel megadott és ma is fennálló ezt a felhatalmazást megvonja-e a törvényhozás és rátér-é ismét az értékhatároknak törvény útján való szabályozására. Nem hiszem, hogy lenne a közjogi tényezőink között olyan, amelyik ne látná szívesen a jogászi közvéleményt izgató ennek a kérdésnek a törvényhozás útján való végleges, maradandó megoldását. Nem azért, mintha a törvényhozás felhatalmazásán alapuló rendeleti szabályozás alkotmányellenes volna, mert a törvényhozás szuverenitására tartozik annak az eldöntése is, hogy mit kfván saját maga közvetlenül szabályozni és minek a rendeleti szabályozására jogosítja fel a kormányt, hanem azért, mert az értékhatárok kérdése olyan lényeges alkateleme a Pp.-nak, amely a törvényhozás közvetlen szabályozását kívánatossá teszi. A felhatalmazás kérdése felett tehát felesleges a közjog vészharangját megkongatni, hanem azt kell vizsgálni, megszün-