Magyar jogi szemle, 1930 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1930 / 6. szám - A törvénykezés egyszerűsítéséről. [Elhangzott a Magyar Jogászegylet perjogi szakosztályának és a Budapesti Ügyvédi Körnek 1930. április 29-én tartott együttes ülésén.]

211 nyitást illetőleg úgyszólván nyom nélkül kiirtotta. Hogy a megalkotandó új német Pp. ezt az elvet a papirosán lenntartsa, sőt szigorúbb szabályokkal kötelezően is biztosítsa, azt a magam részéről azért nem ajánlom, mert a bíróságoknak olyan „dandárszámra" való szaporítására, amelyet ez a munkatöbblet igényelne, gondolni sem lehet. Tehát vagy ismét papiroson maradna a kimondott szabály, vagy — ami még rosszabb volna — a tanúbizonyítás az alaposság rovására foganatosíttatnék. S hogy ez ma is így van. arról Kisch titkos igazságügyi tanáesosnak a közelmúltban megjelent egyik cikkéből győződtem meg, amelyben azt írja: „Hátránya a mai helyzetnek, hogy a törvényszékek túlterhelése, nevezetesen a nagyobb városokban odavezetett, hogy a bizonyításfelvétel nem az itélőtanács, hanem az ezzel megbízott bíró előtt folyik le." De a szóbeliség elvét is kénytelenek voltak megsérteni Németországban, amennyiben ott az előkészítő iratoknak az itélőtanács előtt való ismertetése vagyis a per szóbeli tárgyalása kivételes vagy legalább is nem általános jelenség. A tárgyaló tanács elnöke és előadója az előkészítő iratok tartalmával előzetesen megismerkednek, az ügyvédek pedig egyszerűen kijelentik az azokhoz való ragaszkodásukat. A szavazó biró csak tanácskozás közben tájék'ozódhatik az ügy mibenlétéről. Dr. Deérberg német tanácselnök mostanában megjelent egyik cikkében ostorozza ezt a gyakorlatot, azt a collegiáíis gondolat elleni merényletnek bélyegzi és bíztatja a szavazó bírákat, hogy ne engedjék magukat a tárgyalásból kikapcsoltatni és — legalább fontosabb ügyekben — ragaszkodjanak ahhoz, hogy a jogképviselők adják elő a peri. A folyton szaporodó munkateher újabban még egy másik különös gyakorlatot is meghonosított a német bíróságoknál, nevezetesen azt, hogy a bizonyítást foganatosító biró a tanú vallomását nem foglalja mindig jegyzőkönyvbe, hanem megelégszik azzal, hogy a tanú átadja néki a már odahaza írásba foglalt vallomását, amelyet a biró azután, a jegyzőkönyvhöz mellékel. A vita a német szaklapokban most már akörül mozog, hogy miképen kell ilyen esetben a jegyzőkönyvet felvenni. Szabályszerű-e a jegyzőkönyv, ha csak annyit tartalmaz, hogy a tanú átadta a magával hozott iratot a bírónak és kijelentette, hogy az a vallomását tartalmazta, avagy úgy kell szólnia a jegyzőkönyvnek, hogy a tanú élőszóval előadta vallomását, s azután nyújtotta ál a bírónak a magával hozott hasonló tartalmú iratot. Mi maradt fenn tehát a közvetlenségnek és szóbeliségnek a német Pp.-ban lefektetett elveiből azokban a nem is kivételes esetekben, amikor a jogképviselők nem adják elő az ügyet az itélőtanács előtt, a tanút pedig a kiküldött biró hallgatja ki. S mégis, amikor a törvényszéki polgári társasbíráskodás megszorítását célzó legújabb javaslat (Kleine Justitzreform)