Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 5. szám - A köteles rész és ági vagyon sérelme joggyakorlatunkban

163 Törvénykezési Szabályok 7. §-ának gyakorlati alkalmazásánál ily szabály kialakulása és követése múlhatatlanul szükségessé vá ugyan, a birói gyakorlat azonban a célszerűség által vezetve, a tényleges szükségnél tovább ment akkor, amikor állandó szabályként mondotta ki, hogy a kötelesrész csak készpénzben követelhető. Mindazonáltal ez a szabály, ha anyagi rendelkezést is foglal magában annyiban, hogy a szükségörökös törvényes osztályrészét, a kötelesrész természetbeni kiszolgáltatása helyett, készpénzbeli egyenértékre szorítja, — a kötelesrész mértékét, vagyis az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 7. §-ának a lényegét nem érintette mindaddig, mig e szabály követésének az előfeltétele, t. i. a pénz (korona) belső értéke állandó és változatlan maradt. Ugyanez áll a háramláskori érték irányadó voltára nézve követett szabályra is. mert a hagyatéki vagyon valódi értékének a kipuhatolása és megállapítása csak addig nem ütközik nehézségekbe, amig a pénz értékcsökkenése s a nagyméretű árhullámzások be nem következnek. Amint azonban a pénz vásárlóerejét és belső értékét fokozatosan vesztette — egész a megsemmisülésig s igy valódi és állandó értékmérőnek sem volt tekinthető: a kérdéses gyakorlati módszereket és szabályokat többé változatlanul alkalmazni nem lehetett volna, annál kevésbbé, mert ugyanazon idő (1914) óta az egyes vagyontárgyak értéke is oly árhullámzásnak volt kitéve, hogy a háramláskori érték alapján készpénzben történt marasztalás szükségkép a kötelesrész mennyiségének lényeges csonkitását, tehát az anyagi szabály súlyos megsértését vonta maga után, amire ijesztő példákat sorolhatnék fel. A helyzet még ma sem állapodott meg, mert pl. a föld értéke az 1926—28. években, három év alatt a kétszeresére emelkedett; az 1926-ban elhalt örökhagyó kötelesrészre szorított gyermeke tehát az eddigi kiszámítás és kielégítés mellett 40—50%-kal is károsodhatik, amit a következő gyakorlati eset tüntet fel: egy két gyermek hátrahagyásával elhalt örökhagyónak, aki 1927 január hó 1-én halt el, összes vagyona 20 hold földből állott, amely az öröklés megnyiltakor 12.000 pengő forgalmi értéket képviselt; ezen az alapon 1929-ben, a per befejezésekor a kötelesrészre szorított gyermek részére 3000 pengő Ítéltetett meg az esedékességtől járó törvényes kamatokkal. Ámde a harmadfokú itélet jogerőre emelkedése idején a hagyatéki földbirtok forgalmi értéke 20.000 pengőre emelkedett s igy a szükségörökös 2000 pengővel, vagyis 40%-kal károsodott, amivel szemben csak a csekély törvényes kamatban részesült. Nyilvánvaló a fentebbiekből, hogy már ide s tova másfél évtizede alkalmaztatnak e téren egymással ellentétes szabályok, még pedig akként, hogy a találkozó jogok közül nem az erősebb érvényesül. Ugyanis a szükségörökösnek az a joga, hogy törvényes osztályrészét mint minimumot hiánytalanul igényelheti, összeütközik az általános örökösnek a birói gyakorlatra alapított azzal a jogával, hogy a kötelesrészt természetbeni osztály helyett a háramláskori érték alapján kiszámított készpénzbeli összeggel elégítheti ki. Hogy a két jog közül az első az erősebb, azt a fentiek után nem szükséges külön kimutatni. Elég annyit említeni, hogy fom tosabb az, hogy a jogosított az őt törvénynél fogva megillető minimumot hiánytalanul megkapja, mint az, hogy a követelés mily módon elégíttetik ki; fontosabb az, hogy az igazság, vagyis az anyagi tételes jogszabály érvényesüljön, mint az, hogy a bír gyakorlatban békeidőben kialakult kisegítő szabályok alkalmazása változott körülmények között is érintetlenül maradjon. 12*