Magyar jogi szemle, 1929 (10. évfolyam, 1-10. szám)

1929 / 2. szám - A magyar királykérdés

79 IRODALOM. A magyar királykérdés. Irta: Pólón yi Dezső. Budapest, 1928. Polónyi Dezsőnek: „A magyar királykérdés"-ről irott, s nemrégiben megjelent tanulmányáról nem nehéz Ítéletet alkotni annak, — még ha mindjárt nem is szakember az illető, — aki a munkát átolvasta, de nehéz tájékoztató kritikai Ismertetést adni azok részére, akik a dolgozatot nem olvasták Ezt a nehézséget elsősorban szerző irásmodora okozza. Mindjárt munkája elején (9. 1.) kijelenti ugyan, hogy bár „a történeti igazságot a független polgár hazafias önérzetének talapzatáról" akarja szemlélni és birálni, s „kizárólag csak a szellem és tudomány arisztokratái igényelhetik a megkülönböztetett elismerést", de „e szempontok hangoztatása nem kiván salvus conductus biztositása lenni a szokásos udvariassági szabályok félretételére, avagy pláne a jóizlés törvényeinek tetszésszerinti áthágására", — bizony mégis a jószándék és igéret ellenére fejtegetései hemzsegnek olyan kitételektől, amilyenek az objektív kritika bonckése alá egyáltalában nem vonhatók. Amikor például szerző három oldalon át „kitanitja" azt a „nyájas jelentkezőt", aki a pragmatika szankció alapján megkoronáztatását kívánja, s a harmadik (116) oldal végén már maga is érzi, hogy ami sok. az sok, s azzal zárja, hogy: „de hagyjuk abba a bizalmaskodást (!)," — akkor bizony az a gondolat merül fel az olvasóban, hogy valóban megfelelőbb és méltóbb volna a bizalmaskodással mindjárt akkor felhagyni, amikor valaki egy ilyen komoly és sorsdöntő kérdéshez hozzászólva, az első szót kimondja. Ugyanilyen gondolatok támadnak bennünk akkor, amikor szerző négy kemény pontozatba szövegezve dörgi oda „Nagyméltóságodék"-hoz (gróf Andrássy Gyula) intézett szellemes interpellációját (108. 1.), — vagy amikor arra figyelmezteti olvasóit, hogy: „itt most nem aról van szó, hogy X. vagy Y. főnemes ábrándjaiban miként rajzolódott ki ez a kérdés, avagy a Mátyáspince í'eggeli söröző törzsasztala emelheti-e kancsóját osztrák főhercegekre" stb. (144. 1.), — vagy amikor „a főnemesi hordó tetejéről vezetett hadjáratról" ((174. 1.), vagy az uralkodóházban előforduló „szaporulat" nyilvántartásáról (142. 1.), vagy „a félistenek számára készült" családi statútumokról (149. 1.) mondja el véleményét, vagy amikor leinti azokat, akik uralkodói jóindulatról „fecsegnek" (181. 1.), — vagy amikor megemlékszik a „fránya hercegnek" (Lichtenstein János) „a tihanyi cécón" (1928 aug. 16) mondott szavairól (186— 187. ].), — vagy amikor szinte hátborzongatóan festi le, hogyan settenkednek a háttérben „gonosz középkori szellemek", amelyek „mint a részeg kappanok" „elmaradva a müveit világ folyásától, csak vak buzgóságuknak élnek és tekintetüket mereven az égbe szögezve" „jutalmul mennyel üdvösséget kínálva magasztalják azokat", akik a magyarság elleni bizonyos bűnökhöz segédkezet nyújtanak (188. 1.). Ezek az idézetek ízelítőül szolgálhatnak a munka stílusa és objektivitása tekintetében. De mivel szerző maga is kéri műve utolsó oldalán (194. 1.), hogy a Habsburg-párt érintett nagynevű tagjai „ne vegyék zokon a vita érdeméből (?) folyó érdességeket", hát jó, tekintsünk el mi is ezektől. Ne nézzük a szavakat, csupán az érveket, s tegyük tul magunkat még azon is, hogy szerzőnek minden szavából kicseng az a fölényes lenézés, lekicsinylés, sőt megvetés, amit ő, mint „a függetlenségi és 48-as párt keménykötésű kuruc férfiainak" egyike érezhet „a célszerűségből megalkuvók táborával" (180. 1.) szemben, „az 1722-i Mannagetta János Györgyöt is megszégyenitő ügyességgel leszerelt (mai) Habsburg-párttal" (168. 1.) szemben, vagyis általánosságban az ellenvéleménnyel szemben. Mellőzzük mindezt! s figyelmen kivül hagyva a szavakat, nézzük csupán azok magvát.