Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 1. szám - Az államfő felmentésadási jogköre

28 ban nem sokat jelentene, mert a jogszabálytól való eltérés az esetek nagy részében nem lenne törvénysértésnek tekinthető, hanem mint a felmentési jog nyilvánulása jelentkeznék. Es mégis országgyűléseink állandóan felszólaltak a közhivatali jog terén is a törvényes korlátok megsértése miatt. Nemcsak idegen állampolgároknak magyar köztisztségekre való alkalmazása ellen tiltakoztak, hanem a királyi kinevezési jogot egyéb irányban is korlátozták és a korlátok ellenére történt kinevezések hatályon kivül helyezését követelték. Az 1514 : LVI. t.-e. például azért rendeli a főispáni tisztséget az egri püspöktől elvenni, mert az külföldön lakik; az 1519 : XIV. t.-c. szerint el kell venni a főispáni tisztet azoktól, akiknek több ispánságuk van; mindig tiltakozott az országgyűlés az örökös főispánságok és a főpapi tisztségekkel egybekötött főispánságok miatt (lásd bővebben Timon Ákos: Magyar alkotmány és jogtörténet II. kiadás 675—677. lapok). Az, hogy a király e törvények korlátai alól felmentést adhatna, soha szóba sem került. Diószeghy a magánjogi területen megengedi, hogy a király felmentésadási jogköre csak külön törvényi felhatalmazáson alapulhat; vitatja azonban, hogy a közigazgatási jogterületen ép oly általános jellegű, mint a büntetőjogin a kegyelmezési jog. A kegyelmezési joggal való párhuzam azonban több irányban hiányos. Első sorban is, amig büntetőjogi téren a király kegyelmezési jogát régi és ujabb törvények (1715 : XLVIII. t.-c. 3. 1848 : III. t.-c. 7. §.) egyaránt elismerik és biztositják, arra a büntető törvények állandóan hivatkoznak, sőt szabályozzák (1878 : V. t.-c. 105., 117., 119. 1896 : XXXIII. t.-c. 496. §., stb.) addig alkotmányunkban nincsen olyan irott jogszabály, amely a közigazgatási jogterületen bármely törvényes akadály alól való felmentésre az államfőnek általában világosan és kifejezetten jogot biztositana.*) Sőt törvényeink ezt a jogot (pl. a közhivatali jog körében is) esetenkint külön adják meg, ami arra látszik mutatni, hogy általános felmentési jogkör nincs. Másodsorban a büntetőjogi területen a kegyelmezés olyan tevékenység, amelyet a törvényes korlátok közt (1920 :1. t.-c. 13. §-a, XVII. t.-c. 3. §-a) a legcsekélyebb ügyben is csak az államfő gyakorolhat.**) A felmentés — bár az államfő részéről rendszerint szintén mint kegyelmi tény jelentkezik — nem kizárólag az államfő joga; e jogkört az eset körülményeihez és jelentőségéhez képest a szabályok különféle hatóságokra ruházzák. Sőt oly esetekkel is találkozunk, amikor a felmentési jogot rendeletek állapitják meg és természetesen nem az államfő javára (pl. a 43.600— 1911. I, M. sz. rendelet 20. §-a), ami kétségtelenül mutatja, hogy itt nem lehet olyan általános természetű államfői jogkörről beszélnünk, amely külön felhatalmazás nélkül is érvényesülhetne. Az 1883 :1. t.-c. 31. §-a a közhivatali alkalmazás körében csak az alaki képzettség elengedésére és csak a közérdek által indokolt esetben ad az államfőnek felmentési jogot. Ebből egyrészt következik, hogy az államfő jogköre a közalkalmazás körében egyéb követelmények elengedésére nem vona-tkozik, másrészt, hogy a közalaklmazáson kivül egyéb foglalkozási ágak körében, pl. a mérnöki, ügyvédi, orvosi, stb. pályára való lépés tekintetében a felmentés lehetősége egyáltalán nincs megadva. Törvényes engedély hiányában nem lehet az államfőnek joga pl. a választói jog feltételeinek elengedésére sem. Szerény nézetem szerint a törvényekben foglalt általános szabályok alól felmentést adni a törvényhozás egyik tényezőjének, nevezetesen *) Hogy az 1715 : XLVIII. t.-c. csak a kegyelmezési jogra vonatkozik, irodalmunkban általánosan elismert. Az 1848 : III. t.-c. is csak a kegyelmezési jogot emliti a 7. §-ban. **) A kegyelmi nton enyhébbre változtatott büntetési nem mértékének birói megállapítása már csak a kegyelmi tény végrehajtása.