Magyar jogi szemle, 1928 (9. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 7. szám - Lejárati nap - fizetési nap

254 Nem szenved kétséget, hogy egyik kifejezés sem tudatos. A szövegezők szinonim kifejezésnek vették a lejárati napot, lizetési napot, lejárat idejét és fizetés idejét. Igazolja ezt az a körülmény, hogy egyik törvény indokolásában vagy előmunkálataiban sincs emlitve az, hogy miért lejárati vagy fizetési nap, vagy miért a lejárat vagy üzetés idejében. A „fizetés" és „lejárat" kifejezéseknek összeeserélésére a legklasszikusabb példa váltótörvényünknek 30. §-a, amely igy szol: „Ha a váltó kifizetésére meghatározott nap van kijelölve, a lejárat e napra esik. Ha a fizetési nap valamely hó közepére tüzetett ki, a váltó azon hó 15-én jár le, ha pedig a fizetés valamely hó elejére vagy végére tüzetett ki, a lejárat ugyanazon hó első, illetőleg utolsó napjára esik. Ha a fizetési időben a nap és hó mellett az év hiányzik, azon óv értendő, melyben a váltó kiállíttatott, ha azonban a fizetési nap azon évben már letelt, a lejárat a legközelebbi évre esik." Preciz szövegezés mellett vagy kizárólag a „fizetés" szónak, vagy pedig kizárólag a „lejárat" szónak szabadna csak előfordulnia. A helyes terminológia hiányára vall ez a §. már az okból is, mert figyelmen kivül hagyja a váltótörvény legfontosabb §-ának — a 3. §-ának — a váltó lényeges kellékeire vonatkozó terminológiáját, amely a váltó lejáratát egyáltalában nem ismeri, hanem csupán (4. pont) a „fizetés idejét". Ugyanilyen szövegezési pongyolaság a váltótörvény 103. s §-ában: „Ha a váltó lejárata vasárnapra vagy Gergely-naptár szerinti valamely közönséges ünnepnapra esik, a fizetés csak a legközelebbi köznapon követelhető". Hogy a kereskedelmi törvény sem disztingvál lejárati nap és fizetési nap között, kiviláglik a kereskedelmi törvény 282. §-ából: „Kinek oly ügyletből, mely az ő részéről kereskedelmi ügyletnek tekintendő, lejárt követelése van, az a lejárat napjától, fizetési határnap hiányában pedig a megintés napjától kamatot követelhet". A fentiek alapján tehát meg szabad állapitanunk azt a tényt, hogy a törvény által használt kifejezés nem fedi a törvényhozó gondolatát, illetve akaratát. Hátra van tehát, hogy ezt kutassuk. Az átszámitásnak a tényleges fizetés időpontjában kell történnie. A törvény keletkezése idejében nem birt jelentőséggel az az időpont, hogy mikor történjék az idegen pénznem átszámitása. Akár a kötelem keletkezésének, akár a lejáratnak, akár a tényleges fizetésnek időpontját vették volna, mindegy lett volna. Olyan időben tudniillik, amikor az egyes valuták csupán szóra sem érdemes kis árhullámzásoknak voltak kitéve. Nem férhet kétség ahhoz, hogy a törvényhozónak nem lehetett az az akarata, hogy az átszámításnál akár az adós, akár a hitelező jogosulatlan előnyhöz jusson, vagy pedig károsodjék. A törvény intenciója egyesegyedül az lehetett, hogy az idegen pénznem helyett országos pénznemben fizethesse az adós az ekvivalens értéket. Márpedig, ha az idegen és hazai pénznem között folytonosan fluktuáló árfolyamkülönbözet van, akkor ha az adós nem fizet a lejárat napján és az átszámitás egy későbbi időpontban a lejárati nap árfolyama szerint igazodik, akkor a hitelező nem kapja meg az ekvivalens értéket. Hanem vagy többet, vagy kevesebbet, aszerint, hogy az országos pénznem utóbb esett, vagy emelkedett, ami