Magyar jogi szemle, 1927 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 1. szám - A nemzetközi jogközösség alkotmánya

46 amely szerint az erkölcsi és jogi normák szétválasztása a pozitivizmus elévülhetetlen érdeme. Ha az államok közössége az alapnormán, más jogközösségek ellenben tételes jogon alapulnak, akkor legelső kötelessége a kutatónak az előbbit, mint természetjogi közösséget, az utóbbitól, mint téielesjogi közösségtől, a legélesebben megkülönböztetni. Az a következtetés, hogy a nemzetközi jog és azzal a jog egész épülete egyetlen összefüggő egységet képez, mert a „paeta sunt servanda" alapnormájából levezethető; hogy az államok nemzetközi jogközösséget képeznek, mert a „paeta sunt servanda" tétele közösségbe kapcsolja őket: iskolapéldája annak, hogy helyes alapfelfogás és kiindulópont ellenére is hogyan lehet természetjogi gondolatmenetekbe átsiklani. Verdross jól tudja, hogy a jog pozitivitásához a normáknak tényleges cselekvések útján való érvényesítése szükséges. Erről az elméleti pocicióról azonban teljesen megfeledkezik, amikor a jog egységét bizonyítja. Ha a jog egysége az alapnormára való értelemszerű vonatkozásban áll, akkor nemegységes jog egyáltalában nincs, akkor csak egyetlen egységes jog képzelhető, mert hiszen minden jog az alapnormára vonaitkozik értelemszerűen. Ha a jogközösséget már az alapnorma létesiti, akkor kivétel nélkül minden cselekvőképes lény egyetlen jogközösséget alkot akkor is, ha különböző égitesteken laknak és egyáltalában nem is érintkeznek egymással. Ha ezeket az egyoldalú (izoláló) normatív szemléletből folyó következtetéseket nem akarjuk elfogadni, akkor meg kell gondolnunk, hogy a jog egysége és a jogközösség nem tiszta normatív, hanem a valósággal, a tényekkel korrespondeáló normatív fogalmak. Egységes jog csak az, amelynek nem csupán normái, hanem a normák érvényesítését célzó tényleges cselekvések is egységet képeznek. Jogközösség — mint máshelyütt maga Verdross is elismeri — nem a normák összefüggése, hanem a normák által szabályozott cselekvések közössége. Ahol a tényleges cselekvések egysége és közössége hiányzik, ott a jog egysége, illetve a jogközösség is hiányzik, habár az alapnorma ezekre a szembenálló, vagy összefüggést nélkülöző cselekvésre is vonatkozik. A jog egységéről és jogközösségről csak akkor lehet szó, ha az alapnorma jogfeletti érvényén kivül a korrespondeáló cselekvések egysége és közössége is fennforog, ha a megállapodásokat, amelyek az alapnorma szerint betartandók, tényleg be is tartják (illetve kikényszerítik), ha tehát, a szabályok egységes rendje egységes cselekvések utján tényleg érvényesül is. Csak igy kapcsolódik össze a normatív és a szociológiai jogfelfogás, csak ilyen összekapcsolás révén juthatunk olyan kifogástalan elméleti konstrukcióhoz, amelyben a jogpozitivizmus és a normatív felfogás igazsága megfér egymás mellett, egyoldalúságaik pedig kiküszöbölhetők. S ezen a ponton egyszerre beláthatjuk a jogszociológia óriási fontosságát a jogelmélet, különösen a nemzetközi jog elmélete számára. A jogszociológia épp oly fontos része a jogfilozófiának, mint a jogi értéktan. Az ifjuosztrák iskola egyébként ragyogó normalogikai konstrukciói meg éppen erős jogszociológiai ellenőrzést igényelnek. T'erdross tanításainak részleteibe itt nem mehetünk bele. Csak rámutatni kívánunk arra, hogy a tételes jog egységének, a nemzetközi jogi hatáskörök nyalábjaként felfogott szuverenitásnak, általában az egész monisztikus jogkonstrukciónak s a jogrendszer lépcsőzetes tagozódásának problémája nem csupán normalogikai, hanem egyúttal jogszociológiai probléma is, amelynek megoldása nem csupán attól függ, hogy az utalás és delegáció joglogikai összefüggését ki lehet-e mutatni, hanem attól is, hogy a normákkal korrespondeáló, a jogszabályokat, érvényesítő tényleges cselekvések között is ki lehet-e mutatni összefüggést. A monisztikus és dualisztikus jogkonstrukción kivül a pluralisztikus konstrukció is lehets •égés éis indokoltan vála.sztani közöttük csak a jogszociológia útmutatása mellett lehet. A jog teoretikusának nem lehet feladata olyan jogi világképek