Magyar jogi szemle, 1927 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 1. szám - Megjelent az Angyal-Degré-Zehery: Anyagi és alaki büntetőjog II. kötete

42 ötletes és határozottan vaannaík benne uj és eredeti gondolatok,, ami nem kis szó ebben a tárgykörben. Gondolatait lehet elfogadni vagy támadni, de egyet el kell áamóannl: eredetiek és egyéniek. Az uralkodó elméletekkel kegyetlenül bánik el; kijelenti, hogy ugy a vétkességi, mint az okozási elmiéilet tele van „fictiókkal, következetlenségekkel, tökéiietle11ségekkel és gyakorlati nehézségekkel". (4. o.) A vétkességi elv — szerinte — nem állja meg helyét, többet mond, miint amenynyit kifejeanii akar, mert olyan eseteket is magában foglal, amelyekből a vétkességi elemek (szándék, gondatlanság) teljesen hiányoznak. így különösen midőn a káreredmény senki által nem volt előre látható, amidőn is nincs meg a vétkesség etikai momentuma; a másik eset az, hogy a gondatlanság elbírálásánál általában a forgalmi életben megkövetelt gondosság zsinórmértékét tartjuk szem előtt, holott nagyon sok ember „könnyelmű, felületes, szórakozott, feledékeny, ideges" lévén, ezt az átlagos zsinórmértéket nem üti meg. Ez lehet — a szerző szerint — születési hiba, ám hol itt a vétkesség? kérdd. A szerző eme elgondolásai kétségkívül nem minden alap nélkül valók, de azért a vétkességi alap lerontására nem lalkalmasak. Különösen a második aggály könnyen eloszlatható, sőt maga a szerző siet eloszlatni egy, másik helyen. Mert abban kétségkívül némi igaza van, hogy az akarat és jellem hibái az embernek olyan veleszületett sajátosságai, amelyekről nem tehet és amelyekért öt „büntetni"(?) igazságtalan és szörnyű" dolog. (11. old.) Am erre ö maga azt válaszolja, hogy csekély figyelemmel és némi jóakarattal kömy nyen elkerülhető mások' megkárosítása. (52. old.) Ehhez még hozzátehetünk kettőt; egyik, hogy minden jogszabály (= norma) normális embereket tételez fel s azok számára készült. A felsorolt rendellenes emberek többékevésbé abnormisak, már pedig tisztára lehetetlen minden egyes abnormis ember lelki világához egyenként külön jogszabályokat szabni. Ezek az abnormitások lehetnek enyhitő körülmények a büntető jogban, de nem a magánjogban. Másik az, hogy absizolut igazság nincs; mert mi az igazság? Amit a mindenkor élő emberek többsége (átlag) igazságnak tart; hogy pedig ez a kisebbségre nézve sokszor igazságtalan, az végkép elkerülhetetlen. A szerző a vétkességi elv támadása közben szem elől téveszti azt Is, hogy a magánjogi vétkességnél távolról sem nyomul annyira előtérbe az etikai momentum, mint a büntetőjoginál; a kettő között nemcsak a jogi, hanem az érzésbeli különbség is szembeszökő. Az már azután csak következetes, hogy a kétfajta vétkességet teljesen identifikálja és élesen tiltakozik a kettőnek bárminő megkülönböztetése ellen. (1^. o.) Holott mennyire más pl. a csalás vagy uzsora a magánjogban és a büntető jogban; a szó, ugyanaz, ám a fogalom más. A szerző az üzemi baleseteket, az őrültek és a gyermekek károkozásait a vétkességi csoportba sorozza, holott azok nyilván nem oda, lianem az objektív kártérités körébe tartoznak. A szerző azonban az okozási elvet sem fogadja el a kártérítési kötelem jogalapjául; felteszi a kérdést, miért tartozzék a kárt az viselni, aki okozta? (24. o.) Mindjárt felel is rá, mondván, hogy ez a tétel egyáltalában nincs bebizonyitva, annál kevésbé használható fel további konklúziók bizonyitása céljára. Ezzel szemben mégis Binding-nek van igaza, akit iá síze.rző éles jogászi dialektikával igyekszik cáfolni s aki szerint ez a tétel egyike a jogrendszer fundamentumát képező alapigazságoknak. Ilyen alapigazságok vannak a jogban, erkölcsben, bölcseletben, matheimafcikában stb., ezekéit el kell fogadni, ugy ahogy vannak, mert az ember társadalmi együttélése ezeken épül fel. A szerző igyekszik kimutatni, hogy áz okozási elv sem állhat meg egymagában, legfeljebb, mint a kártéritési kötelemnek egyik — de nem elsőrendű — tényezője; ennél sokkal fontosabb tényezők szerinte 1. a norma, mely bizonyos maga tartáshoz felelősséget füz, 2. eme norma meg-