Magyar jogi szemle, 1925 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1925 / 2. szám - A negyedszázados esküdtbíróság

51 gibb nyilatkozataimat ismételném, ha hosszasabban foglalkoznám az esküdtbíróság igazságszolgáltatási jelentőségével, előnyeivel és árnyoldalaival. Elég lesz talán csak arra rámutatnom, hogy a rövid 15 éves esküdtbirósági gyakorlatunk — igénytelen nézetem szerint — szintén erős bizonyíték amellett, hogy az esküdtbirósági főtárgyaiásnak nálunk meghonosított francia rendszere, különösen az esküdtek elé az igen-nel vagy nem-mel megoldandó kérdések feltevése, teljesen elhibázott és nemcsak nem alkalmas az esküdtiráskodás népszerűsítésére, de egyenesen csődbe juttatja az egész intézményt. A rövid 15 évi gyakorlat alatt mi is átestünk mindazokon az ingadozásokon, vitatkozásokon és kísérleteken, amelyeken a franciák a kérdések szerkesztése tekintetében azok alakjai, nemei, az elfogadásukhoz szükséges szavazatarány stb. tekintetéhen a XIX. század folyamán. A tény és a jogkérdés szétválasztása helyett, ami az 1900 előtti sajtó-esküdtbirósági gyakorlatunkban fennállott, a Bp. tudvalevően a tény- és jogkérdés összefoglalását (a főkérdésbe még a bünösségi kérdést is belepréselve) tette kötelezővé. A kérdéseknek ezt a zsúfoltságát pár év múlva tetézte még a Curiának az a, különben helyes követelése, hogy a főkérdésben a ténykérdést individualizálni kellett, vagyis a megkülönböztetésre alkalmas főbb ténymozzanatokat is bele kellett szorítani. A kérdéseknek ez a tultömitése rövidesen ad oculos demonstrálta a tény- és jogkérdés összefoglalásának absurditását s a Bp. 1914-iki Novellája visszatért a szétválasztás rendszerére. A közbejött nagy események folytán a Novella eme nagy reformjának kipróbálása még nem történhetett meg. Kétségtelen azonban, hogy a kérdések a Novella uj rendelkezései értelmében egyszerűbbek és világosabbak lesznek s a Curia felülvizsgálási munkáját is megkönnyítik. Legfeljebb az az ellenvetés bizonyulhat alaposnak, hogy az uj szerkesztési szabályok folytán a kérdések száma jelentékenyen növekedni fog, ami bonyolódottabb perekben esetleg ismét zavarokra fog vezetni. A kérdésfeltevés nehézségein és bonyodalmain felül a magyar esküdtbirósági gyakorlatban — mindjárt az életbelépés első évében — még egy nevezetes vitakérdés vetődött fel. Vájjon elitélheti-e a Curia az esküdtek nemleges verdiktje alapján a vádlottat, akit tehát az esküdtek fel akartak menteni s azt hitték, hogy verdiktjükkel fel is mentettek. A szakirodalomban éles összeütközések voltak e pont felett is, ugy látszott a Curián is megoszlottak a vélemények, ugy hogy a parlamentben egy e tárgyú interpellációra Plósz Sándor igazságügyminiszter jelentette ki, hogy a BP. 437. §-a szerinte nem ad jogot a Curiának az esküdtek által „nem bűnösnek" mondott vádlott elitélésére s ha a Curia másként értelmezné e §-t, hajlandó lenne „az esküdt-